A visa-runról őszintén || The real visa-run

Pont arról terveztem írni, hogy az utóbbi időszak mennyire eseménytelenül telt. De az univerzum az egyensúlyra törekszik. Eddig is bajosan tudtam eldönteni (vannak az életben ilyen problémák), hogy az otthoni szeles ősz vagy a skandináv tél a legmocskosabb időszak számomra, de egyre nehezebb döntenem, mert mostanra szorosan felzárkózott a szubtrópusi esős évszak is. Hetek óta kisebb-nagyobb intenzitással, de mégiscsak folyamatosan szakad az eső, úgyhogy én az erkélyajtó előtt kuckózva olvasok, mert onnan mégiscsak gyönyörű a kilátás az óceánra (mármint ha felszakad a szürke esőfüggöny néha), Tomas meg asztal híján a konyhapultnál ülve tanul, és alkalomadtán találkozunk az újdonsült barátainkkal egy kis eszmecserére (az apróhirdetés mindenkit meglepve kiválóan teljesített egyébként). Persze azért vacsoráért is el kell mennünk: ehhez a művelethez cipő hetek óta nem került ránk, max a szandálok. Egyikünk azért esernyővel még úgyahogy őrzi a méltóságát, de én, márminthogy a másikunk már feladta a küzdelmet, már a pocsolyákat se kerülöm ki, még jól is esik (haha) bokáig elmerülni a meleg vízben. Az egyetlen indok, amiért mégsem annyira zavaró, az a tény, hogy ha nem esne, akkor viszont megmakkanna az agyunk a hőségtől, úgyhogy teljes mértékben ki vagyok békülve vele, igazság szerint kifejezetten meditatív jellege is van a dolognak.

Persze azért nyilván nem ez a lényeg. Hanem hogy reggel elindultunk Hong Kongba. Gavin egy igazi hős, hajnal kettőkor estek haza az akárhány hetes skandináv tripről, de hajnal háromkor már a kocsiban ültünk és úton voltunk visszafelé a reptérre a reggel 6 órás géphez. Megvártuk, míg becsekkolja a csomagját, (mert nekünk csak két kis hátizsákunk volt) és mégis hova sietnénk ugye. Átjutottunk simán a biztonsági ellenőrzésen is, majd a bevándorlásiaknál leadtam a pecsétre az útlevelet. Ekkor kezdődött a kálvária. Ugyanis a bácsi pötyögött, pötyögött, levette az ujjlenyomatomat, majd pötyögött tovább, és jelentőségteljesen felnézett a pult aljából. És én akkor életemben először éreztem magamat olyannyira kétségbeesve és tehetetlennek, ahogy még életemben soha: a 6.00-kor induló géphez igyekezve 5.25-kor képes volt teljesen szenvtelenül annyit mondani, hogy fáradjon kérem a diplomata sorba, mindjárt jön a rendőrség.

Tudja, mikor lépett be az országba?

– Persze, március 18-án, Kínából, ott a pecsét a mittudomén hanyadik oldalon.

– És azt tudja, hogy lejárt a vízuma tegnap?

– Neeeem. NemnemNEM, ugyanmár, az lehetetlen, le-he-tet-len, hát 90-napos turista vízumom van, holnap fog lejárni, pont ezért utazunk most ki. Nézze meg!

– Tudom, megnéztem, egy nappal túllépte a határidőt.

– Dehát ez nem igaz!

– Kérem fáradjon át a diplomata sorba, mindjárt jön a rendőrség és eligazítják a továbbiakban.

– Dehát egy félóra múlva megy a gép!

– Kérem….

Perceken belül ha a rendőrség nem is, de Tomas (aki a sorban mögöttem állt) is sikeresen felzárkózott mellém kérdő tekintettel, majd kapásból elvették az útleveleinket, Gavin pedig a másik oldalról vonogatta a vállát, hogy most akkor mivan, miért nem megyünk már, kinyílt a beszállókapu a géphez. Aztán jött egy néni, neki is elmondtuk, hogy ez valami tévedés lesz minden bizonnyal, hát nagyjából ezerszer kiszámoltuk, mikor kell elhagynunk az országot, ne vicceljenek már, hát megy a gépünk. De nem, nem és nem, és tényleg igazuk volt, hiába a két közgáz diploma a 33 négyzetméteren, kilencvenig mégsem tudunk ketten sem elszámolni, mert olyan őrületes hátráltató tényezők léteznek a világon, minthogy például a MÁJUS 31 NAPOS!!! Hát az agyam az elfüstölt, ezért még általános alsóban is csuklóból bevágják a karót, úgyhogy kérve kértük, hogy segítsenek ezt azonmód megoldani, mert az egy dolog, hogy jó áron vettük a repjegyet, de ha kétszer kell megvenni, az már igencsak szomorú dolog, és kissé haza is vágja a konyhapénzt. És 5.32 van.

Annyiban maradtunk, hogy első körben menjünk le a bevándorlási hivatalba és fizessük be a büntetést. Jó, kártyával lehet fizetni? Nem, tajvani dollárral. Ez nagyon jó hír, merthogy az NINCS NÁLUNK! Gavin!! Engedjék vissza hozzánk!!

Egy maréknyi euróval és a Gavintől kapott pénzzel mint az állat kezdünk el sprintelni vissza a földszintre a hömpölygő és ciccegő tömeget jobbra-balra borogatva, ahol egy fülkében véletlenül pont az a bácsi ült, akiről Villámot mintázták a Zootropolisban.

Ha nem tudnád, hogy ki az, itt egy remek link.

Miután kiderült, hogy tényleg nem tudunk kártyával fizetni, Tomas beállt a pénzváltó sorba, én meg szemmel és biztató mosollyal drukkoltam a bácsinak, hogy a hatodik pecsét igazán legyen már elég, de komolyan, még egyet belenyom ebben a feszített munkatempóban, és arccal fogok beborulni a pult mögé. Mindenre bólogattam, mosolyogtam, kétszer próbáltam meg kikapni a kezéből a papírt, leokéztunk mindent, egyetlen egy dologra kellett visszakérdezni:

Hogyhogy nem kapunk megint vízumot?!

– Hát úgy, hogy Hong Kongban igényelni kell, mert egy évre kizárták magukat a turista vízum lehetőségéből.

– És mennyi idő az? Nekünk szerdán jön vissza a gépünk.

– Nem tudom, de ha nincs, nem jöhetnek vissza.

Fantasztikus. Hát valaki csak utánunk küldi majd cargoval a cuccainkat. Mindegy, legalább mehettünk a közepesen kellemetlen mértékű büntetőpapírral vissza az emeletre, miközben Gavin hívott, hogy hol vagyunk, mert néhány percen belül zár a kapu. Nekünk akkor még hátra volt a biztonsági ellenőrzés, a vízumellenőrzés, és hát az ég tudja, honnan indul a gép egy falu méretű reptérről. Kifele menet már szóltunk az egyik őrnek, hogy jöttünkre számítson, mert mi optimisták vagyunk, így miután megint felborogattuk az embereket, még le is előztünk nagyjából 150 sorbanállót, a biztonsági kapunál udvariatlan, de határozott fellépéssel hátratoltuk egy komplett csoport cuccát, akik mélyről jövő morgással nyugtázták ezt, dehát kit érdekelt, ugye. Aztán bociszemekkel odaálltunk a diplomatasorba megint, hogy ti már ismertek, könyörgünk, engedjetek tovább, mert kettő perc múlva lezár minden. Rendesek voltak (tajvani stílus, szerintem nem tudnak mások lenni), már ott várt egy walkie-talkies nő, aki tudta, hogy mi vagyunk a problémások, szaladt velünk a kis kopogós magassarkújában, hogy átadjon egy másik kisasszonynak, aki pedig már messziről mutogatta az irányt. Mi pedig úgy rohantunk a nagy batyukkal, mintha legalábbis az életünk múlna rajta. Hát ja, szerintem egy repülőtéren mindig szaladnia kell valakinek, hogy megmaradjon az élet rendje, és hát ez végülis egy visa-run.

Olyan dicsőségesen adtuk le a beszállókártyákat a kapunál, mint magát az olimpiai lángot, csak éppen nem tudtam ránézni a lányra, mert ha fel kellett volna egyenesednem, az teljesen biztos, hogy kipurcanok. Gavin közben karbatett kézzel várt minket a kapu túloldalán. Egy igazi úr volt, mert csak azután kezdett el röhögni rajtunk és/vagy velünk, amikor már nem sípolt a tüdőnk. Nagyon.

Ezután már csak mérsékelt ingerként ért, mikor a kapitány bejelentette, hogy akkor most elkerülnénk egy vihart, jó lesz, de azért kapcsoljuk be magunkat. Pocsék légörvénybe keveredtünk. Szumma szummárum megérkeztünk és újdonsült helyi barátnőnkkel olyan szuper, régimódi hongkongi stílusú étterembe mentünk el, hogy az élmény már akkor is validálná ezt az utat, ha a többi napon az esőben ázva álldogálnánk napestig.

Mindenesetre hétfőig nem nyit ki az iroda, ahol a vízumot intézhetnénk, úgyhogy legalább addig gondtalanul bámulhatjuk a felhőkarcolókat. Ja, és a szobánk is szuper!

      

**********

I was planning to write an essay about how uneventful our life is recently, but obviously the universe aspires balance.

For me it has always been hard to decide whether I dislike our windy autumn weather or the scandinavian winter the most (such problems, I know), and this decision is just getting more challenging as this subtropial rainy season has also entered to this very important competition. It has been raining for weeks now, with more or less intensity, but pretty continously. So recently I prefer to sit in front of the balcony door, so I can also enjoy the view at the darkgrey raincurtain happend to disappear for some reason, and Tomas studies at the kitchen counter (as we have no table). Sometimes we also meet up with our new friends (the friend seeking advertisement was an absolute success). Time by time we need to grab some dinner too. We haven’t used any shoes in the past few weeks, only sandals. One of us is still trying to keep the dignity with the umbrella, but I I mean the other one do not even care anymore, I don’t even bypass puddles, it is actually pleasant to sink into the warm water up till the ankles. Still there is a reason why I find this weather acceptable and try not to complain about it too much: because without rain we would probably be doomed due to the heat. So I try to believe it’s actually okay (it is even a bit meditative to listen to the raindrops all day long).

But this is not the story I want to write about. The story of our Hong Kong trip. Gavin is a true hero, as they arrived back from their Scandinavian trip at 2.00 AM, and at 3.00 AM we were already sitting in the car on the way back to the airport to catch the flight at 6.00. We checked in his baggage (we two only had the cabin luggage), went through the security check, and I just handed over my passport to the immigration officer when all the calvary happened. He was typing and typing, took my fingerprints, typing again, when he suddenly looked at me and made me feel so frightened and helpless like never before. The flight was due at 6.00 and at 5.25 he happened to tell me without any emotions: could you please step aside to the diplomatic line as the police will arrive soon….

– Do you know when you entered to Taiwan?

– Of course, 18th March from China, I have a stamp there.

– And do you know that your visa expired yesterday?

– Nooo. NonoNO. That’s totally impossible, I have a 90-days tourist visa, I know it will expire tomorrow, that is why we are leaving. Check it out please.

– I have already checked. You overstayed one day.

– Impossible!

– Could you please set aside to the diplomatic line as the police will come soon and will let you know about the necessary steps.

– But our flight is at 6.00!

– Please….

In just a few minutes Tomas joined me with a very surprised facial expression while Gavin – from the other side – was asking with his body language what is happening, why are we still there, the gate has already opened…Then a lady came, we explained to her as well that this is a mistake, we are about to leave, we have checked the dates like a thousand times before just to make sure. And no. Funny, but true, they were right. With two economic degree in the 33 squaremeters, we were clearly unable to count until 90, because MAY IS A 31-DAYS MONTH!!! I felt my brain is giving up, it is such nonsense and so amateur, that even a first-grader would be ashamed, so we asked them to be so kind and help us figure it out ASAP, it was clearly a miscalculation, it cannot be that serious. We did bought a ticket for bargain, but if we need to buy it again, it would seriously harm our monthly budget. And it’s 5.32 AM already.

Great, we got the information, first we need to go downstairs to the immigration office, and pay the penalty. Can we pay by credit card? No, just by Taiwanese dollars. Do we have any? Obviously not. So we asked them to let Gavin come back to our side, and with a handful of euros and the help of Gavin, we started to sprint like a hell downstairs, pushing away every single one who happened to get into our way, got to the immigration office, and just our luck, the man sitting there was the one who was pictured in Zootopia as the sloth. If you have not seen it, it’s a well-worth 3 minutes.

Tomas got into the line of the money exchanger and I tried to encourage the immigation man from all my heart, so he would be able to stamp the 6th one just a little bit faster than he usually does. He could not. But I stayed positive, supportive and said okay to everything he said even when Ihad no idea about the topic. The only one I had to doublecheck was :

What do you mean by we cannot get a visitor visa again?

– I mean you need to apply for visa in Hong Kong, you lost the opportunity to apply for visitor visa until June 2018.

– And how much time does it take? Our return flight is on Wednesday.

– I don’t know, but if you don’t have it, you are not permitted to enter the country.

Lovely. But at least we got to pay for the moderately unpleasant penalty check, meanwhile Gavin was calling us to let us know, the gate is about to close in just a few minutes. The safety check, the immigration check were still ahead and who knows where the flight departs from such a huge airport. We quite rudely pushed away everyone for the second time, cut the lines, bypassed a whole group at the safety check (they were grunting a bit but we did not really have time to care about their feelings), ran back to the diplomatic immigration line hoping they would already know our situations and possibly let us cut the queueing line. We were literally begging them to let us go as there were 2 more minutes left until gate was closing. How friendly they are (real Taiwanese experience) a lady with a walkie-talkie was already waiting for us and knew immediately that we are the problematic ones, and were running with us, meanwhile showing the directions, passing us on to another lady, who helped us find the way more easily. We were running like this is our one and only chance in our life. I strongly believe someone always need to run at the airport. That makes the balance. And well, it’s actually called a visa-run…

We were handing over the boarding pass like the athletes are passing the olympic flame – although we could not look at her because we were unable to stand properly nor to breath or say anything. Gavin was waiting for us on the other side of the gate, and he was a real gentleman, he did not start to laugh at us until we could catch our first proper breath.

So after this morning session, I did not even care when the pilot announced some minor storm coming. It was nasty. But anyhow we arrived, and visited an old, real Hong Kong styled restaurant with our new local friend, which was such an extraordinary experience that itself can validate the whole trip, even if we don’t do anything else during the upcoming days, but standing in the rain. The visa office will open on Monday, so we still have time to enjoy the skyscrapers carefree. Oh, and our room is awesome!

Maracuja juice

A házunk legtetején van egy kis konditerem.

19046726_10154347775541330_1498166573_n.jpg

A jóég se tudja, hogy az már hanyadik emelet (talán 17), de az biztos, hogy zárószint, így nap végére már minden gond nélkül le lehetne tolni egy bikram jógát, ha előtte kicsit hűtünk benne. Engem már annyitól lever a víz, hogy bekapcsolom a futógépet, úgyhogy nem is csoda, hogy az elmúlt hónapokban a 225 lakásos házból eddig még csak egyetlen egy csajjal találkoztunk ott fent. Mindenesetre meg kell magunkat erőltetni, mert mióta bekapcsolódtunk az össznemzeti kajakultúrába, vesztésre állunk a szénhidrátok ellen, az instagramos ultimate beach body lehetősége pedig egyre csak távolodik.
És itt örök hálát is adok az égnek, hogy otthon a fornettis pogácsával ki is merül az utcai csipegetések tárháza, mert amit mi művelünk, azt leginkább egy őrüt kajaflipperként lehetne meghatározni. Habár célirányosan, előre eldöntve indulunk vacsorát venni a már bejáratott helyeink egyikéhez, egyszer csak az tűnik fel, hogy verődünk az utcai árusok között egyik oldalról a másikra, hogy “ú, ez micsoda?”, “ezt próbáljuk ki, de jól néz ki”, “ezt megkóstoljuk?”, “mi ez a jó illat?” – és egy szempillantás alatt már a hátizsák is csurig meg van tömve kajával, pedig a vacsorahelyhez még oda sem értünk. Currys buci? Szeletelt papaya? Édesburgonyagolyók? Mangós smoothie kókuszgyönggyel? Minden jöhet.
Nade most komolyan, mutatok egy példát. Kétszer – durva önuralom árán ugyan, de – el tudtam menni a hely mellett. Harmadjára azért csak odacsábultam, hogy ez mégis micsoda, miért létezik és én miért nem ittam még soha ilyet.

19074898_10154347601956330_1579116466_o

Kék virágsziromtea maracujadzsússzal meg ananászos tej. Imádom!! És ezt még nem is valami speckó helyen találtuk, hanem csak úgy random az utcán sétálva. De azért a hipszternegyedet is meglátogattuk persze, ahol köztudomásúlag a legmagasabb az ételbűnözés, és voilá, a kiegyensúlyozott, tápanyagokban gazdag ebédünk (ehhez később még hozzájött egy plusz szelet csokitorta is):

Életem dióspitéje ananászos ásványvízzel és kólára csepegtetett kávé!!!! Hát ez már önmagában is olyan abszurd volt, hogy nem lehetett nem megrendelni, de ami ennél sokkal súlyosabb, hogy kifejezetten finomnak találtatott. Méghozzá annyira, hogy oda is mentem megkérni, hogy ne hagyjanak már tudatlanul és mutassák meg, hogy ezt hogyan és mivel csinálták, és én cserébe nem kérdezem meg, hogy miért. Kedvesek voltak, a már eltakarított pultra simán visszapakoltak mindent és elmutogatták, szóval van rá esély, hogy egyszer magam is vállalkozom majd egy ilyen frankensteini szörny életre hívására.

Közben eldöntöttük, hogy Hong Kongba ruccanunk ki a vízummegújításra, amihez Gavin is csatlakozik. Ez a helyválasztás mondjuk nem egy nagy meglepetés, a visa-runokat az itt élő külföldiek három irányba teljesítik általában: Fülöp-szigetek, Vietnám, Hong Kong. Viszonylag közel van mindhárom, olcsón adják a repjegyet, és gyakran (akár félóránként) járnak a repülők – szóval van, aki csak kiutazik, kicsekkol, visszacsekkol, és a délutáni műszakra már itt is van. Persze azért ha megyünk, akkor mi nyilván nem lezavarni akarjuk, hanem körülnézni – és körülnézés alatt egy nagyon fontos dolgot értek:

disney.jpg

Remélem, hogy jó időnk lesz, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló, mert pont valamelyik nap ütött szöget a fejembe, hogy a “jó idő”, mint olyan, valahogy fogalmát vesztette, mert kétféleképpen szoktunk felkelni mostanság:
– Jaj ne, süt a nap, nem tudunk kimenni a strandra. – vagy:
– Jaj ne, esik az eső, nem tudunk kimenni a strandra.
Bár mindegy is, mert a szálláson semmiféleképpen nem fogunk maradni, ha már a tajvani lakások méretei traumatizáltak, akkor a hong kongiban bizonyosan klausztrofóbiásak leszünk.
Tomas nézegette legalábbis őket, és át is küldte, hogy sikerült leszűkítenie a kört, de segítsek már kiválasztani e közül a négy közül, hogy tudjon foglalni.

18987610_10213930788571689_1036088888_o.png

Nézzétek meg, én alaposan tanulmányozva arra jutottam, hogy a bal oldaliak egészen jók lehetnek, igazából azokból szerintem teljesen megfelelő lesz az olcsóbbik.

Aha, jó, azt gondolom. – kezd el röhögni – Csak mondom, hogy a két baloldali egy norvég és egy svéd börtönben készült fotó, a jobb oldaliak a középkategóriás hong kongi hotelek.

Alig várom.

**************

There is a gym at the top of our house. I have no idea which floor it is, probably the 17th, but it is the last one for sure, so at the end of the day, it can be the perfect venue for a bikram yoga class – in case we chill it down a bit. I am already dying just by turning on the treadmill, so no wonder we have only met one girl there so far from the 225 apartments. But we still need to force ourselves a bit since we joined this national foodie culture here, and we are about to lose against the carbohydrates and our ultimate beach body seems further away than ever.
I am so thankful we don’t have this street food culture at home because it is just too much effort to resist. And we cannot resist either. It is a bit like a food-pinball. We usually decide beforehand where to buy dinner, try to approach the place as quickly as possible, just to realise the very next moment, that we are just bumping from one street seller to another with the exclamations like “oh look at that, we definitely need to try this”, “wow, what is that”, “it smells so good, we should buy”. And in the twinkle, our backbag is full with food before we even arrive to the targeted restaurant. Curry dumpling? Sliced papaya? Sweet potato balls? Mango smoothie with coconut jelly? Oh man, yes please.
A clear example: I could actually pass by this place twice (no idea how I did it), but for the third time it just seemed too tempting and I really felt the urge to check it out what it is, why it exists and why I never tried it before.

19074898_10154347601956330_1579116466_o

Blue petaltea with maracuja juice and pineapple milk. Love it! And we found it at a casual streetshop, nothing special.
We also visited the official hipster district in Taipei to taste some more extreme stuff, and there you go – a healthy and nutritious  lunch presented by the best walnutcake in my life, accompanied with a pinapple fizzy drink and a coke with ice dripped coffee!!
It sounded so absurd that it was obvious we need to order it, and surprisingly it was actually really good! I even went to the bar and ask the guys to explain me how it is made, because who knows, I might want to recreate this Frankenstein’s monster again. The guys were lovely. Although they have already cleaned up the place, they took out everything again, explained in details and made sure I understand every step of the process.

Meanwhile we also decided to have our visarun into Hong Kong and Gavin will join us. Hong Kong is not a big surprise since most foreigners go to the Philippines, Vietnam or Hong Kong, because the flight tickets are relatively cheap, these places are close and there are flights in like every hour, so many foreigners just fly out, check out, check in again and would be home before lunch. But obviously that is not our plan, we also want to enjoy it and look around, and by this I mean (even though the guys were not so fancy about it first):

disney

I hope we will have good weather, or anything similar, because I just realised, that “good weather” as it is does not exist for us anymore. There are two ways to wake up nowadays:
– Oh no, it’s sunny, we cannot go to the beach. – or
– Oh no, it’s raining, we cannot go to the beach.
But anyhow, one thing is sure: we won’t stay in the hostel, because we were already traumatised by the sizes of the Taiwanese homes, we cannot risk to become claustrophobic in the accomodations in Hong Kong. Tomas was checking out them and sent me this picture to finalise the decision among these four rooms:

18987610_10213930788571689_1036088888_o

Check them carefully, my final decision was to choose the cheaper one from the left side, as they are totally okay.
And he started laughing like: – Yeah, I thought so…because the left ones were taken in a Norwegian and a Swedish prison, the right ones are the average midrange Hong Kong hotel rooms.
Cannot wait.

Esernyő, esőkabát, törölköző || Umbrella, rain coat, towel

Az egész itt tartózkodásunk kezd egy természeti katasztrófa-bingólottóra hasonlítani. Tűz a házban, víz combközépig az utcán, az eddigi egyetlen földrengést Tomas VIP helyről, a fogorvosi székből élvezhette, ami szerintem mondjuk vicces volt, de ő nem értékelte ezt a poént teljes szívből – talán a fúró a szájában zavarta kicsit. Még június végén megvárunk egy kiadós tájfunt némi széllel, és kész, bingó, nyertünk, mehetünk haza.
Az, hogy K-K-Európa mennyire biztonságos ebből a szempontból, szerintem nincs is megfelelő módon értékelve, nekem minden egyes telefonos központi vészjelzésre összerándul kicsit a gyomrom, hogy komolyan? Mi lesz ma? Egy évnyi csapadék délelőtt? Árvíz? Hóátfúvás? MI?!
Itt mondjuk szeretném elmondani, hogy szelektíven szeretik az embereket, mert Tomas például még sosem kapott SMS-t, bezzeg a metrón az Apple tulajoknak mindig egyszerre villan fel az üzenet. Ilyenkor kicsit pásztázzuk az arcokat, hogy vajon ők aggódnak-e, mert ha nem, akkor mindegy is, jók vagyunk. Még sose aggódott senki. (Mondjuk a földcsuszamlást kínaiul már egészen jól felismerem leírva.)
Kifejezetten lenyűgöző egyébként, hogy ennyire tudják koordinálni az embereket és kézben tartani a dolgokat, de tényleg. (Majdnem mintha a MÁV-ot látnám november végén az első fél centi hónál.) Ha írnak, hogy mindenki menjen haza, akkor mennek. A metrón szükség esetén futófényen üzenik, hogy le van-e zárva valami (nekünk meg szólnak az ismerősök, hogy tároljunk le kaját és vizet). A térdig érő vízátfolyást úgy elcsatornázták egy másfél óra alatt, mintha sose lett volna semmi, aztán 20 perc alatt fertőtlenítették a rendszert (kifogták a halakat az alagsorokból), visszakapcsolták a vizet, és kész, minden mehet tovább a rendes kerékvágásban. A rutin meg az évek, gondolom én. Itt egy videó, nézzétek meg, hogy milyen volt a péntekünk: a 15. másodpercnél a bácsi arca mindent elmond a közhangulatról, egyszerűen zseniális! Ha neki ez így rendben van, ez egy ilyen nap, akkor mi mit szóljunk? Szóval bármennyire is apokaliptikus tud lenni, igazán felejthetetlen élmény és izgalmas is megtapasztalni, de azért szó se róla, jobb ezt az ablaknak erről az oldaláról nézni.
Már mi is teljesen asszimilálódtunk a közeghez, őszintén szólva az egyetlen felmerülő probléma ezzel az egész esős évszakkal kapcsolatban, hogy mi lesz, ha esetleg elfogy az ételünk itthon?! Főzni már nem szoktunk, mert ha kinyitom az ablakot, akkor is csak a pokol (95%-os páratartalmú) kapuja nyílik meg, szóval fene se akar kajaszagban üldögélni itthon. Meg inkább nem vesszük el a munkát a hamburgeres nénitől a szomszédban, úgyis ő csinálja a legjobban a világon (bár ő mondjuk pont nem járul hozzá az adólottózási esélyeinkhez, de az, hogy itt lakik, már felér a főnyereménnyel). Aztán ha este alábbhagy az eső, általában le szoktunk sétálni az óceánpartra (micsoda sikk), kikerülgetjük az utcákra vetett rákokat, veszünk valami nagyon finomat (szusi és bubble tea), meg hát eleve ha ez nem lenne elég önmagában, egy mangroveerdő mellett lakunk, ami meg meseszép! Vagy meg se várjuk, hogy elálljon az eső, mert van az a pont, amikor egészen mindegy, és amúgy is meleg az eső, a szandálon keresztülfolyik, száradni meg lehet kávézóban is, szóval egyik nap például ellátogattunk az ázsiai kortárs múzeumba, ahol aztán tényleg megmutatták, hol lakik a pokémonok istene, olyan szín- és mintakavalkádban volt részünk, mint még soha.
A vízumunk napokon belül lejár, úgyhogy lassan (de inkább gyorsan) meg kell futni az úgynevezett visa-runt is, azaz ki kell találni, hogy hova szeretnénk kiutazni és vissza, hogy újrainduljon a vízum és lehetőség szerint ne deportáljanak. Ugye az ország jellegére való tekintettel csak repülni lehet, és szerencsére számtalan fapados társaság is van, szóval remélem találunk valami egészen költséghatékony, ámde mégis izgalmas helyet. (Én már találtam, de nem jutottunk vele dűlőre, mert Tomas szerint az izgalmas jelző nem egyenlő azzal, hogy szükségállapot van az országban és az utcán egymásra lövöldöznek az emberek, szóval így nem mentünk a Fülöp-szigetekre.)

******

Our stay here in Taiwan is starting to get similar to a natural disaster bingo lottery. Fire in the condominium, major flooding on the streets, and Tomas experienced the earthquake from a VIP seat: the dentist chair. This one I found hilarious, but he did not really laugh. I guess the drill was probably in the way. So we will be waiting for the typhoon with some extreme wind, and then bingo, we won, we can go home.
I don’t think we appreciate Central Europe enough in terms of non-existing extreme weather conditions, we just take it granted. Here we occasionally (more often than I would prefer) get these central emergency messages on the phone, and it usually makes me frustrated, like really? What’s next? Flooding? Landslide? Blizzard? WHAT?
Actually, Tomas has not once received a message like this, so he is even more frustrated about it, but maybe the goverment thinks he can take care about himself. Not like the Apple users. On the metro we can always see how all the devices are beeping at once, so then we usually check out the faces to rate how worried they are becoming from the information on a scale of 1-10, because if it’s closer to 1, then we don’t need to worry either. For the record: we have not seen any worried face so far. (Aaaand I can actually recognize the Chinese character of landslide. I am so proud of myself.)
It’s actually very impressive how things are being coordinated here, and how the goverment provide all these safety instructions. If they write that everyone should go home ASAP, people are actually listening to the message (well, why wouldn’t they), we could read the information about any closures on the metro billboard (and luckily our friends also provide informations like when to store some water and food). The flooding was resolved very quickly, they sanitized the system and we got tap water again, so everything went back to normal surprisingly fast. I believe they have experienced it quite a some time over the years. Check out this video, this was our last Friday, at 0:15, the man’s face says it all about the general attitude. I love it so much! So although it seems quite apocaliptical for us sometimes, we do feel safe, and it is also a very valuable lesson and an unforgettable experience to know that this kind of weather is actually real, and it can be a part of people’s everyday life. Impressive!
I can say we are assimilating quite well as our major problem considering this weather is the fact that our food storage is not infinite, and we may run out of food. We don’t really cook anymore, as if we open the window, it’s very much like opening the gates of hell with 95% humidity, and we don’t really prefer sitting in a room which is smelling food. So we usually get the food from the hamburger-lady next door (she is the best!).
In the evenings we usually walk down to the ocean (how cheesy), buying something yummy (sushi and bubble tea), and we are living next to the mangrove forest, which is absolutely beautiful and makes the evening walks so lovely. Or we don’t even wait for the rain to stop, because it is warm and the water can flow through our sandals anyway. So we just go sightseeing – we visited the Museum of Contemporary Art, which was amazing, lively and colorful, something I would actually call the foundation of the Pokemon world.

What we need to worry the most at the moment is that our visa will expire shortly, so we need to do the visa-run sooner or later (sooner) which means we need to leave the country and come back again. Luckily there are plenty of options with low-fare airlines from Taipei, and we want to visit some reasonably cheap yet exciting country. I actually found one, but Tomas insists that a country with declared state of emergency and residensts randomly killing each other does not count as adventurous, so I need to check again, because this is how we won’t go to the Phillippines

Csirkés hamburger és bioritmus || Chicken burger and biorythm

Komolyan vissza kell állítanunk a bioritmusunkat. Több, mint másfél hónap ittlakás kellett ugyanis ahhoz, hogy rájöjjünk, a ház tövében egy reggeliző van. (Reggeli hamburger!!!) Még két hét, hogy megtaláljuk a másodikat is, 15 méterrel arrébb. Ugyanis mire mi felkeltünk és letámolyogtunk az alattunk lévő kisboltba reggeliért és/vagy kávéért, ők már rég bezártak. Bár egyszer én láttam, mikor még mosogattak, és elég gyanússá is vált a dolog, de még nagyon álmos voltam, és nem raktam össze.
Hogy miért csúszott el ennyire az alvás-téma: egyrészt az időeltolódásnak köszönhetően mindig késő este kezdenek el zsizsegni a telefonjaink (ezúton is nagyon köszönöm mindenkinek, aki vagy a blogra reflektálva, vagy csak úgy magától szolgáltatja az inputot is a saját életéről), másrésztől pedig néhány hete érkezett el a fordulópont, amikor rájöttünk, hogy a szabad ég alatt tartózkodás igazából egy extrémsport. A otthoni nyári erős 5-ös UV helyett itt általában 11-es van (ha felhő van az égen, akkor “csak” 7), és bár ezt az absztrakt érzést elég nehéz szavakba öntenem, de szerencsére van hozzá egy tökéletes illusztrációm:

tumblr_nreno0duJh1td0of9o1_500.gif
A kép címe: Én, délelőtt a tajvani napon.

Ma például nagyon el akartunk jutni a Dragon Boat fesztiválra, és el is indultunk délben, hogy az első pártíz méteren rájöjjek, ez nekem csak árnyékharcos üzemmódban fog menni – esernyő ide, 50++-es napkrém oda -, kisüti az agyamat is a nap, nemhogy még a vízparton álldogáljak a szabad ég alatt.

Ja egyébként, ha valaha életetekben venni akartok jó napkrémet, ami nem a kora 90-es évek őrjítően büdös, mázgálós és fehér trutymó strandéletérzését hozza vissza, akkor én találtam egyet, ami fenomenális, és ha valahol látjátok a világban, ne felejtsetek el nekem is szólni, mert mindig gondban vagyok a tartalékok feltöltésével. (Csak olyan országokban árulják, ahol az Elmo által felvázolt probléma valós.) Ennyit a közszolgálatról.

Végül ittunk egy őrült jó kávét a ChiChi Caféban, hátha később jobb lesz az idő (ez a “jobb” nem valami objektív, úgyhogy inkább csak vártunk) idegbe hoztuk a pultos kislányt a másfél órán át tartó idegen nyelvű karattyolással, aztán jó tajvani módra elmentünk még egyszer enni. Szóval mire a helyszínre értünk, bezárt a fesztivál. Hát jó, én szoktam késni, de hogy lekésünk egy háromnapos bulit, na az azért már teljesítmény. Úgyhogy végülis sétáltunk egy jó 10 kilométert a városban.

A helyi klímához való adaptálódás kapcsán a kézitáskám tartalma is megváltozott, mert nem nagyon lehet elindulni egy liter víz, esőkabát, esernyő (eső és nap ellen), hosszú ujjú kardigán (nap és légkondi ellen), és kalap nélkül. Vagyis el lehet, csak akkor sok sikert. (Apropó, én annyira átszoktam a melegre, hogy a múltkor 25 fokban már vettem fel a pulcsit, mondom hát nem igaz, más nem érzi, hogy mennyire lehűlt a levegő??)
Mindenesetre a fentiek miatt sokszor maradunk inkább a késő délutáni/esti kiruccanásoknál, ami egyben azt is jelenti, hogy sokszor nehezen tudunk emberi időben felkelni. Kivéve persze, ha hajnal háromkor fekszünk le, mert akkor másnap valahogy megérzik, és menetrendszerűen mindig megpróbálják a szomszédban lévő építkezésen behozni a sosemvolt munkát hajnali 9-kor, ami szerintük ez egyet jelent a vascsövek betonra való random ütemű dobálásával – hát mit lehet erre mondani, azonnal derékszögben ülünk az ágyban, ez az instant ébresztő, nem a tchibo. Mondjuk annyiban jó dolog, hogy akkor legalább tutira nyitva van még a reggeliző.
Ez itt:

18788816_10154318620821330_136522990_n

Ez a néni annyira cuki, mindig beszélgetünk, bár közös szavunk egy darab sincs. De mindig kérdez valamit kínaiul, amiről én egyszer arra következtettem, hogy talán két csirkés hamburgert jelenthet, és miután tényleg azt kaptam kézhez, azt már felismerem. Pavlov kutyája vagyok, komolyan. Ma megleptük, mert hiába kérdezte a szokásosat, mondtuk, hogy nem. Ma kivártuk, mit esznek a többiek, akik el tudják olvasni az étlapot, és úgy választottunk. Tonhalas-sajtos-majonézes palacsintát sikerült. Szóval el tudják olvasni, de minek.

*****************

We need to fix our biorythm. It took us more than 6 week to realise there is a breakfast place right under our building (morning burger, yay!!), and another 2 weeks to find the other one 15 meters away. As mostly by the time we successfully wake up and find the way down to the convinient store for some breakfast and coffee, they are usually closed. Although I have seen them once cleaning up the dishes, but I was too tired to get suspicious enough.
How did we messed up our days: first of all our phones gets busy late at night due to the time difference (and I thank you all of you for your precious comments about the blog and the input we get about your lives from you, really appreciate it), and on the other hand about a few weeks ago we realised that being outside is kind of an extreme sport. At home the UV goes up to around 5 at max (which is considered really high), but here it is usually 11 (cloudy days “only” 7), and this abstract feeling is pretty hard to describe, but luckily I have the gif, and Elmo can explain it exactly how I usually feel during daytime.
We really wanted to get to the Dragon Boat festival today, but it took me just a few meters to realise, it will only work in a shadow fighter mode, and despite my umbrella and SPF50++suncream, there is no way for me to stay under the sun, by the river. No way.
So we ordered a very, very tasty latte instead in ChiChi Cafe, waiting for some better weather (we did not really define “better”, so it was more like waiting), driving the bartender girl crazy with our strange foreign talking, and then did what every good Taiwanese people would do: went out for eating again. So what happened: by the time we arrived to the festival, it was already over. We happened to miss a 3-day long festival! I mean, I can be late sometimes, but this was a bit unexpected. So we went for a 10-km long walk instead.

It took me some time to adapt to the weather, I have already what I need to carry in my backpack for my own good: a liter of water, raincoat, umbrella (for sun or rain), cardigan (for sun and AC) and a hat. I can go without them, but then I always get reminded. Always. Oh by the way, the adaptation is going so well, a few days ago I had to put my cardigan on at 25 Celsius, and was frightened why nobody is noticing how cold it was.

So because of all these reasons, we prefer to go out late afternoons or evenings, which means we cannot really get up at reasonable time. Of course after each night we go to sleep as late as 3am, the construction-site people next to our building can immediately sense it and actually start to do something at 9 am. And this something mostly means throwing steelbars onto the concrete base with a random timig. It’s definitely the most effective wakening I have ever experienced in my life. So quick, so frightening.We don’t really need coffee on those days. (But on the good side: at least the breakfast place is still open.)
I love the lady there, she is so sweet, and although we don’t have a single word in common, the first time she asked me something, which I concluded that it can easily be chicken hamburger – and it was! So now as Pavlov’s dog, I know already how to answer on her question. Today we went adventurous. It was early morning, the place was full with people so instead of ordering the regular hamburger, we wanted to check out what the people are ordering. The people who actually can read the not-so-short menu, and we planned to choose something that seemed nice.
And we ended up with a tune-cheese-mayo pancake.

Adólottó || Tax lottery

Ma két említésre méltó dolog is történt (ha hozzávesszük, hogy már árulják a mangót a zöldségesnél, akkor három). Ma reggel nekikeseredtem annak a rendkívüli ténynek, hogy mennyire beszűkült a szociális életünk (ez inkább engem ver a földhöz, de engem mindkettőnk helyett is) a nyelvtudás és egyéb közösségek híján. Mivel belátható időn belül nem fogok tudni kínai nyelvű vitaesteken részt venni, viszont az emberek sem lesznek kevésbé szégyellősek, ha angol nyelvről van szó, kellett egy alternatív megoldást találni. Szóval úgy döntöttem, hogy olyat teszek, mint még soha. Feladtam egy barátkereső hirdetést. Klasszikus önsegítő csoportos stílusban, hogy sziasztok, Évi vagyok, valaki barátkozzon már velem, légyszike, mert egyébiránt tök jófej vagyok, csak tekintsünk el egy pillanatra attól a ténytől, hogy ijesztő apróhirdetésekkel próbálom felturbózni a szociális életemet.
És volt, aki képes volt erre. Egyébként Gavint is a Couchsurfing oldalnak köszönhetem. Mi konkrétan a tajvani időjárási viszonyokról leveleztünk, mielőtt először jöttem, de mikor az érkezésem előtt pár nappal a vendéglátómnak le kellett mondania a szállásomat, hirtelen felindulásból írtam neki egy levelet, hogy hát a macska rúgja meg, ez történt, mire ő azonnal válaszolt, hogy gond egy szál se, akkor majd alszok náluk. És tessék, azóta eltelt 5 év, és most meg a családjával ünnepeljük a kínai új évet és az anyák napját. (Köszi, Chiu család!)
Lényeg a lényeg: holnap délután megyünk egy kulturális játszósrandira a szépművészeti múzeumba!! Már úgy izgulok, aludni se fogok tudni. (Bár én eredetileg a Kakikiállításra terveztem, és tetézve a tetézhetetlen, ezt közöltem is a pajtijelölttel, de érthetetlen okokból leszavazta az ötletemet.)

Az adólottóról pedig még nem meséltem. Tajvanon vezették be a világon először 1951-ben, hogy szűkítve a feketegazdaságot, minden egyes blokkra egy 8-jegyű számot nyomtatnak, amiket kettő havonta sorsoláson kihúznak. Lehet nyerni, mint a lottón, csak itt a számok sorrendjének kell egyeznie (minél több számlát gyűjt az ember, annál nagyobb esélyekkel indul). Abba nem megyek bele, mert talán elég könnyű elképzelni, hogy mennyivel másabb ennek a hangulata, mint a turistának öltözött NAV ellenőrök vegzálásának, és hogy milyen gyermeki örömmel tudjuk gyűjtögetni itthon a blokkokat (na nem, mintha a legtöbb utcai kajaárusnál valaha kaptunk volna bármit, de az étel kárpótol).
A díjak 2 ezer forinttól indulnak (ahhoz elég a 8-ból 3 számnyi egyezés is), a főnyeremény pedig kezdetben 20 millió forintnak megfelelő összeg volt, ami mint megtudtuk, nem nyújtott kellő ösztönzést arra, hogy tömeges blokkgyűjtésbe kezdjenek az emberek. Ki hajol le ennyi pénzért, nem? Meg egyébként is 20% (!!) rajta az adó, tiszta gáz, meg se éri. Közmegegyezéssel néhány éve felemelték tehát a kérdéses összeget 100 millió forintnak megfelelő dollárra. Komolyan. Fantasztikus. (Micsoda adóbevételt tudnak az 5%-os ÁFA befizetésekből generálni, ha ez egy profitábilis gazdasági húzás?)
A január-februári körben majdnem nyertünk, egy szám híján, de megbékéltünk, hogy az nem is ér, mert tört hónapban voltunk itt, alig volt blokkunk, majd legközelebb. A legközelebb ma volt (március-április). Neki is estünk, mint bolond borjú az anyjának, amint felkerültek a számok a honlapra.
Persze sokból megint semmi, és már pakoltuk össze kidobásra a blokkokat (szigorúan papírszelektív!!), mikor egy tökvéletlen mozdulattal lejjebb tekertem az oldalt, és kiderült, hogy még van egy jackpot szám is. És igen!! Egyezett a három szám! Szerintem ember itt még nem örült 4 bubble tea árának ennyire, minden korty ajándék lesz.
Két hónap múlva folyt. köv.

Én a fődíjat pedig elsősorban azért szeretném megnyerni, hogy miután megérkezünk Budapestre egy saját, különbejáratú Airbusszal, bemehessek a NAV-ba és azt mondjam a savanyú arcú néninek, miután kivártam életem felét, hogy csókolom, nyertem 100millió forintot egy hivatalosan nemlétező országban, tetszene tudni adni rá egy nyomtatványt?

************************************

Today, two remarkable things happened (if we count that mangos are available at the market, make it three).
This morning I got a bit sad over the fact that our opportunities for social life without language and any community based activities are quite tiny (talk about the obvious), and it’s also highly unlikely that in the near future I will be able to attend any Chinese lecture, nor the people will become less shy when it comes to talking in English, I decided to take control. I have done something very new. I posted a friend-seeking ad. It was more like hi, I am Eva and please be my friend, as I am really cool, just let’s pretend I am not posting such creepy ads.
And there are those nice people who could pretend! For the record, I actually met Gavin through Couchsurfing many years ago: he was helping me so much with the preparation before my Taiwan trip. And he was not supposed to be my host, but the guy who promised me his place had to leave abroad, so I wrote a message to Gavin wondering what to do now. The solution was a place in his house with his superkind family, and look at that, 5 years later we are celebrating Chinese New Year and Mother’s Day together! (Thank you Chiu family for being so nice and awesome!)
So anyway, we could actually set up a cultural play date for tomorrow at the fine arts museum! Oh, I am so excited, I won’t be able to sleep! (To be honest, I offered Poop Exhibition first.)

The tax lottery. The people who are reading the blog from outside Taiwan, may not be aware of this phenomenon. It was introduced in 1951 and encouraged the people to obtain receipts for every purchase they make, forcing the businesses to pay more tax. Every receipt has an 8-digit number printed on it and bimonthly the winning numbers are announced. It is like a lottery, but the sequence of the numbers that counts. (And the more receipt you collect, the higher chances you have to win). We are like kids when it comes to collecting, we really enjoy it (although we have not once received it from any street food vendor, but it’s okay, because the quality of the food makes it up for us).
The prizes starts from 200 NT (if the last 3 digits match) and until 2011 the grand prize was 2.000.000 NT, but as we heard it was not tempting enough, so the Ministry of Finance raised it to 10.000.000 NT. Wow. Just wow. What kind of income the state receives from the 5% taxes if this lottery is still profitable?
We did not win anything with the January-February round, but we did not really have many receipts either, so we agreed on winning a big amount next time. Well next time was today, so as they announced the numbers, we immediately checked every single receipt we had at home, but sadly…no. We were about to throw it away, when I accidentally recognized, that there is a jackpot number, which we had! Omg, noone here has ever been so happy like us over the price of 4 bubble teas! We cannot wait for the next round!!

Csótányvadászok || Cockroachhunters

Az elmúlt időkben több inkább megélni, mint leírnivalóság történt, mintegy bizonyítandó, hogy a kulturális adaptálódás depresszív részeit (érdeklődőbbeknek link) akkor sem tudjuk elkerülni, ha direkt készülünk rá. Szóval az “atyaúristen, hát kellett ez” (ja, egyébként ja) technikai részleteitől megkímélem az olvasótábort, de azért okulásképpen el tudom mondani, hogy abból jöttem rá, hogy most ezt a fázist éljük, hogy egyik reggel arra keltem fel, hogy az otthoni szociális életem feléért hajlandó lennék lemondani még arról a konténernyi tejfölről is, ami után hetek óta fennhangon vágyakozom. A másik pedig, hogy az eleinte oly bájosnak tartott zenélős kukásautó első taktusától legszívesebben véresre kaparnám az arcom és sikítva szaladnék el. (Már ha elférnék tőle, és nem 5 km/h-val vánszorogva foglalná el az egész utcát.)
A kukásautón egyelőre nem tudunk változtatni, max könnyíteni az érzéseinken, mert “szerencsére” van annyira hangos és borzasztó, hogy mellette haladva simán el lehet kiabálva is küldeni a melegebb éghajlatra. (De szerintem eleve azért van itt, mert ez a melegebb éghajlat, tehát mindegy is.)
A szociális élet feljavítását kellett tehát célba venni. Mert kedves és cukor, hogy ketten vagyunk, együtt vagyunk, dehát mégsem nézhetjük egymást 0-24-ben. Ez a barátkozós projekt meglehetősen kettős, mert egyrészt végtelenül kedves és barátságos népség lakik itt, nagyon könnyű ismerkedni, ellenben szerintem akkor sem bámulnának meg többen, ha történetesen zöld varangybőrbe varrva mórikálnám magamat a piros metrón végig. Megannyi kedves mosollyal nyugtázom a tekintetükből kiolvasható “atyaúristen, egy fehér ember” rémületet, és osztom a bátrabb gyermekek felé az anyakirálynői integetéseket. Tegnap például Tomas ráintett egy őt bámuló kislányra. Kicsit féltem, hogy a leányzó ott helyben elájul, de szerencsére két lépésből és egy boldog felsikkantásból visszanyerte az egyensúlyát.
Persze az is előrevinné az ügyet, ha beszélnénk legalább társalgási szinten kínaiul – de egészen nagy valószínűséggel nem fogunk. Nem mondom, hogy nagyon meghozza a kedvemet a több éve itt élő, helyi feleséggel rendelkező európaiak lemondó mosolygása, mikor szóba kerül, hogy ugyan tudnak-e már kávét kérni a kávézóban, és közlik, hogy tudnak. Ami azt illeti, csak azt tudnak.

Ami a mindennapokat illeti, nekem elképzelésem sincs, hogy tudnak ilyen időben produktívak lenni, mert olyan a páratartalom, hogy még éppen levegőt tudunk venni kopoltyú nélkül is, de nagyjából 4-5 óra ébrenlét után olyanokat ásítunk, mint egy egész hetes délutáni pihenőt kihagyó óvodás. És nem segít ezen se kávé, se mozgás, puszta tompulás van, de remélem azért, hogy nem csak a bennszülöttek tudnak ebben élni, mert ez így nagyon durva lesz. Ahogy az is, hogy még a hőmérséklet tetőzésétől hetekre vagyunk (június vége, július eleje), de mi már nem tudunk lejjebb öltözni, már tényleg csak a fürdőruha van hátra, mint opció, és még így is a hőguta kerülget. Ehhez képest ma is a metrón a néni egy pufimellényben üldögélt mellettem…és azt mondtam, hogy a 33 négyzetméteres lakásunkban 2 (kettő) légkondi is van?! Ezen nem tudom túltenni magamat, rettegéssel nézek a jövőbe.

A másik, lassan állandó napirendi pontunk az éjszakai csótányvadászat. Egyrészt akkorák, hogy nagyjából ötöt összeszedve meg is lehetne a napi ajánlott proteinbevitel, másrészt viszont nem értem, hogy tudunk mindketten felébredni arra, hogy egy csótány megtesz nagyjából fél métert a csempén. Vettem például növénykét is, ami állítólag csótányűző – mintegy tökéletes menedékként funkcionál minden, hozzánk betévedő kispajtásnak. És ez még a jobbik eset, mert legutóbb pont fogat mostam, és csak egy félig fuldokló “mmhhmpppffpmmm” és némi fogkrémhab jött ki az orromon, mikor nagyjából 2 centivel számolta el magát a kis dög, hogy a fejemre ugorjon a plafonról.

Másik igen sarkalatos pontja az életünknek az evés. Még mindig le tud nyűgözni, hogy a tajvaniak mégis hogyan és hova tudnak annyit enni, amennyit, mert mi egyetlen menüt úgy el tudunk osztani kétfelé, hogy degeszre esszük magunkat, és még marad is (nem egyébként, sohasem marad, túl finom). Úgyhogy ha valaki megkérdezi, hogy mi a tajvaniak kedvenc hobbija – nyilvánvalóan az evés. Leginkább. Nagyon sokat, nagyon jókat. Esznek sétálás közben, a vonaton, a vonatra várva, a kocsikban, padokon ülve, a boltban, motorozás közben…bárhol és bármikor. A múltkor például láttam egy hamburgerest, aminek nyitva tartási ideje hajnal 4-től reggel 10-ig tartott. És nagyon úgy tűnik, ez egy létező piaci rés volt.
Eleve igencsak akaraterőt próbáló, hogy nagyjából 5-10 méterenként árulnak valami igazán finomat a kiskocsiról (közvetlenül a házunk alatt például négy reggelizős is van), így csak belső gátja van annak, hogy ne együnk állandóan. Kivétel, hogy a metrómegállónál – mitadisten – friss vaníliás palacsintát árulnak. Ott mondjuk konkrétan semmilyen gát nincs.

Amit egyébként az előző poszttal kapcsolatban többször is kérdeztetek, hogy ha a spórolt pénzen akarunk elélni, akkor miért nem költözünk egy olcsóbb országba. Ez mondjuk teljesen logikus lépés lenne, kivéve, hogy nagyon szeretünk itt lenni. Annyira pozitív atmoszférájú hely, hogy tökéletesen rá tud mutatni a mi (borzasztóan nagyfokú) beszűkültségünkre és korlátainkra. Annyira fura dolgok történnek, hogy a toleranciaszintünk nagyságrendekkel emelkedett – ha nem így történik, már rég idegösszeroppanást kaptunk volna. Olyan általános közösségélményben van részünk, amilyet még sehol és soha nem tapasztalhattunk.
És egyébként is háromhavonta amúgy is el kell hagyni az országot, hogy megújítsuk a vízumot, szóval már tervben van a következő út.

*****
Lately we had more to experience rather than to write about, which proved that we cannot really get away from the more depressive part of the cultural adaptation even if we were totally aware of it. (read more about it here)
So I would rather not bore you with the technical details of “oh gosh, did we really need this nonsense?” question (yes, we did need it indeed), but I can tell you for edification how I recognized we are going through this situation right now. I actually woke up one day to realise I would trade all the dairy products I was whining for weeks for only half of the social life I had back at home. Immediately.
And the other sign was the garbage truck. No matter how funny and cute it seemed when we arrived, now anytime I hear it, I could just scratch my face to the bones with my bare hands and run away insanely. (If I could actually run anywhere, because these monsters are crawling with 5km/h, occupying the whole street.) I honestly believe Taiwanese people don’t even hear it anymore…and also they already know when the truck is coming, because I can always see them waiting so why does it still need to play the same song again and again? I don’t get the point. And I never will. I just accept the fact.

So rather than focusing on the trucks, which we are – currently – unable to change, we decided to spend our energies on boosting our social life. Because even though we are together here, we obviously cannot be together 0-24. This social life-project raised some mixed feelings, because even though people are supernice and extremely friendly, I believe I could not be more flashy even if I actually tried – I am just kindly acknowledging the “omg, a caucasian woman…right here, omg” looks with a smile, sending out friendly waves like if I was the Queen herself. Yesterday Tomas waived to a girl who was staring – for a moment I was afraid she might faint, but luckily she pulled herself together after a few vague steps and a glad groan.
Of course it would be so much easier with a conversational level of Chinese – but it’s not making us easier when I ask playfully “but you can surely order a cup of coffee, right?” and see the resigned smile of the foreigners, who has been living here for years, that yes, they can. Actually it’s all they can.

About the everyday life. I have honestly no idea how people can be so productive in such a humid and hot temperature. For me it’s absolutely tiring, and after just a few hours of wakefulness, we usually start to hold a daily yawning competition. Such a sad event, nobody wins, ever. Although I do hope there is a way to adapt to it, as nor coffee or physical activity makes it better, and the climate is just getting worse. We are still weeks away from the really hot season, and I am already scared, because I really cannot wear any less clothes (if we don’t count the swimming suit, but yeah…it probably won’t make the socializing easier). For example today was a sunny 32 degrees which I enjoyed in a summer dress (what else), and the lady who sat next to me  on the subway, was still wearing a jacket. WHAT. (Did I mention we have 2 aircons in the 33 squaremeters apartment?! I’m so scared.)

The other activity in the agenda is the nightly cockroach hunt. They are so big, I could easily get my daily protein intake if I could catch five of them. On the other hand, it’s incredible that both of us can wake up to a cockroach crawling silently about half meter on the floor. I actually bought a flower which was supposed to oust the little demons from our home – and now guess where the bugs are usually hiding…But it’s still better than last time. I was brushing my teeth and freaked the hell out, when I realised the little bastard missed my head with a tiny 2 centimeters when it jumped on me from the ceiling. Seriously. I let out the obligatory “mmmffppff” noise and some toothpaste through my nose, but life was not the same anymore.

Another very important thing is food. It can amaze me again and again how much people can actually eat, as we can share a menu and still be totally full (sometimes even have leftover…no, that’s a lie. Food is too good, we don’t have leftovers). So whenever people ask me what is the favourite hobby of the Taiwanese people, I usually say – I think it’s eating. And they eat such incredibely good food!! I can see people eating while walking, sitting on the bench, the train, in the shops, while riding motorcycle, you name it. I actually saw a hamburger place which is open between 4 AM and 10 AM. So it seems like there was a market gap.
And the fact that you can buy any food from the vendors anywhere is not making it easy for us. We are struggling not to eat all the time, it really needs willpower. But this willpower is sadly nowhere nearby when it comes to the pancake place near the metro station.

Many of you have asked why we are not moving to any cheaper country, so we can stay more abroad before heading back home. Well it would be a financially wise decision, but the problem is – we love being here.
The cultural differences and positive athmosphere points out how narrowminded we can be. So many (for us) strange things happen that our tolerance level is getting extremely high – well it should be, otherwise we would be totally unable to deal with the situations with our own coping mechanisms. Also the feeling of community is very strong and unique, never experienced before.
And anyway we have to leave the country in every 3 months to get visa, so I am already planning our next trip.

Irányváltás || Change of plans

Nagyjából második vagy harmadik hete laktunk itt, és kezdett belső igénnyé formálódni, hogy most már akkor kezdjük el intenzíven felépíteni a szürke hétköznapokat, munka kell, iskola kell, ne bohóckodjunk tovább, elvégre a saját épülésünkre és előrelépésként költöztünk ki, hátrahagyva a robotgépemet az otthon kiépített kényelmet. Igaz ugyan, hogy piszkosul jól éreztük magunkat, és néminemű szorongás fogott el, mikor arra gondoltunk, hogy ennek lassan vége, dehát ez csak természetes, nem?

Aztán valami elhúzódó nepáli megvilágosodási folyamat eredményeként egyik reggel a kávé mellett, de még szigorúan félálomban egyszer csak szóba jött, hogy nahát, úgy elteltek azok a híresen gondtalan húszas évek, hogy közben végig arról volt szó, hogy majd egyszer, ha már nem lesz [ide illessz be valami tetszőleges kötelességet], akkor kaland lesz és buli és nyugalom. Végül aztán valahogy sosem lett szabadfoglalkozás, csak az iskola és a munkahely változatos kombinációja, ódeizgi. Mindig jött valami újabb nagy falat, de nem baj, érthető, hát ilyen az élet, majd utána mindenképpen.
A második kávé is lefőtt, amíg ezt boncolgattuk, mikor egyszer csak megrettentem a saját felismerésemtől: tekintettel arra, hogy sose derült ki dátumra pontosan, hogy akkor mikor is jön igazából az a rész, amikor végre hosszabb távon is azt szabad csinálni, ami gyomortáji bizsergést okoz (és kivételesen nem az idegtől), akkor ez azt is jelentheti, hogy ez a rész nemhogy nem jön, de lehet, hogy már el is múlt?!
Na-ne-már.
Ez a felismerés rögtön megsegítette a kávét és azzal a lendülettel neki is ültünk megírni a pénzügyi vis major tervet, hogy játsszunk el a gondolattal, igazából mi is lenne, ha tolnánk a fókuszt és mégsem erőltetnénk annyira azt a munkadolgot, elvégre is optimális esetben van még hátra uszkve 40 év, amikor gyakorolhatjuk ezt a nemes feladatot orrba-szájba, ennél ideálisabb időpontot viszont keresve sem találunk magunkra. Alig 3 nap alatt össze is dobtunk egy vállalható tervet. Ebbe beletartozik az is, hogy foglalkoztatás híján legrosszabb esetben háromhavonta el kell hagyni az országot új vízumért. Ami ugye csak annyit jelent, hogy random hosszúhétvégézünk / csapunk egy kört más országokban is a környéken. (Nehéz kereszt, tudom, de nagy nehezen majd valahogy megbirkózunk vele.)

És a klasszikusan felmerülő kérdések ezzel kapcsolatban:

Hogyan fogjuk magunkat fenntartani, hiszen akkor hamarabb elfogy a pénzügyi keret? Hát ez kétségtelen, de szerencsére nem egy kosárnyi hamuba sült pogácsával indultunk útnak, úgyhogy két opció létezik: vagy a pénz fogy el és haza kell mennünk, vagy nem fogy el, de haza akarunk menni. Több opciót egyelőre nem látok, de jelen pillanatban mindkettővel teljesen ki vagyunk békülve.

Akkor mit csinálunk?
Egzisztenciális krízisbe taszítjuk magunkat kéthetente. Pihenünk, sportolunk és tanulunk. Érdekes módon rögtön fel tudtunk skiccelni egy nagyjából 10-12 dologból álló listát (fejenként), amikor szóba jött, hogy mi az, amivel akkor foglalkoznánk, ha sok, rengeteg időnk lenne.
Nem okozott nagy nehézséget, hogy fejest ugorjunk mindenbe és bármibe, amit Magyarországon csak ide-oda tologattunk a naptárban, hogy jó, majd sorra kerül, de mondjuk vizsgák között // munka után // családi ebéd előtt pont nem alkalmas, meg aztán pont ezen a hétvégén? Karácsonykor? De majd egyszer mindenképpen. Térjünk vissza erre a kérdésre akkor, ha már mindent kipipáltunk. (Ja, persze azért megtartjuk passzív hobbinak a munkakeresést.)


El kellett-e ezért utazni otthonról? Nem lehetett volna mindezt otthon művelni?
Sokat beszéltünk róla, bár leginkább azért, hogy ne kelljen a későbbiekben magunkat mentegetni saját magunk előtt. De igen, el kellett. Több okból is. Egyrészt van-e prémium dinnyepudingos macifejkenyér otthon? Naugye.

17916627_10154196596671330_248043497_o

Másrészt pedig hiába több ezer kilométerre vagyunk, de a társadalmi elvárásokat azért szerencsésen hoztuk magunkkal a bőröndökben, minden sejtünkben, minden egyes hajszálban. Kőkemény személyiségtréning bevallani a tükörnek, hogy minden, amit aznap tettem, egyértelműen öncélú volt. Megint. És még csak nem is szégyellem. Nem volt magasabb jó, nem volt “a családért” szlogen, társadalmi szempontból pedig egy csapnivaló héten vagyunk túl.

Ezt az érzést azért ellensúlyozza a tény, hogy a napok élvezeti értéke soha nem látott magasságokat döntöget. Ez meglehetősen kettős érzéseket keltett az első napokban, de végül eljutottunk arra a pontra (fene se gondolta volna, hogy ez nem egy természetes folyamat), hogy megengedjük magunknak azt a luxust, hogy teljesen elengedve magunkat, jól érezzük magunkat. Csak úgy. Kizárt dolognak tartom, hogy otthon ennyire el tudtunk volna szakadni a mindennapi dolgoktól, a nyomástól és nyitottunk volna az újdonságra. Hogy ez jó, vagy sem, szerintem tökmindegy, mert nekünk határozottan nagyon jó.

Jó választás volt-e erre Tajvan? Eddig úgy tűnik, hogy nagyon. Egyébként pedig a kötetlenségre való tekintettel immár bármelyik nap mondhatjuk, hogy már nem jó, és felszállunk az első repülőre, amelyik egy akkor jobbnak ítélt helyre megy. Nade máshol nincs bubble tea, úgyhogy ez a legnehezebb kérdés mind közül.

******

We were spending roughly the second or third week in the apartment, when the need for building up our casual everyday life was beginning to take shape. Enough with all these nonsense things called fun, we need work, we need school, we came here to build our careers further, leaving my kitchen machine our truly comfortable life behind. It’s true we have the time of our life, having as much fun as never before and we both get anxious just by mentioning that it all is coming to its end, but it’s only natural, right?

Then some protracted Nepali enlightment just touched us one morning, while we were drinking our hot coffee half asleep and were discussing about life, and other things like how fast our so-called carefree 20’s just passed by. Though it was always about how things would be so adventurous and fun and quiescent when [insert here any of your obligations] would be over and we would finally be free. Then somehow it just never happened. It was not much more than the optional and boring pattern of school and work (wow so much adventure). And there were always some new problems, tasks, and stuff, but hey, that’s life, maybe later or anytime soon would be more suitable to get that freedom.
We were still talking about it, when the second coffee was served, and it finally hit me and terrified at the same time: oh gosh, since there was no date given for this optional free time…what if it had already passed and we just never realized it?!
Holy uh-oh.
This sudden realisation made our eyes pop out without finishing the drink and later on started to set up a vis major plan, just to see how fast our world would crash if we do not really force this whole working-stuff, since we will anyway need to do this for the next 40 years at best…but most likely would not find a better time to just enjoy ourselves and life as much as we do now. We set up a plan in around 3 days, which would be suitable for us (even financially). This also means that since we are lacking working visa, we will need to leave the country in every 3 months, and take some long weekends or travel around somewhere else. (Tough stuff, I know, but we will probably be able to deal with it.)

About the questions this plan raises:

How would we solve this financially? Well I believe it’s obvious we did not arrive here with a handful of pennies but as the result of last years massive money-saving (do you know how it feels when you can buy a t-shirt after 8 months?), so there are practically two options: 1. we run out of money, we need to go home. 2. we do not run out of money, but still want to go home. Either way is fine for us to be honest.

What will you be doing? Most likely tossing ourselves into some existential crisis biweekly. We are going to take some really long a well-earned rest, doing some sports, learning. We both had a list of around 10-12 different things we would want to deal with, if we had too much time, and there you go! Those things that we were putting in and out in our calendars like sure, I will do this, but only after the exams / after work / before the family dinner. Yeah, but not this weekend. Surely not during Christmas…some time soon. We all have these stuff. So let’s get back to this question when we dealt with our lists. (And of course we are keeping the job hunting as a passive hobby.)

Why did you have to leave home then? Couldn’t you just do this at home?
We have been discussing this question a lot, mostly to avoid further explanation (from us to ourselves), but yes. We had to leave.
Reason one: there is nothing like a premium watermelon jelly-filled bearhead bread anywhere in Europe.
Reason two: even though we are practically on the other side of the globe, we still have our social pressure. We have it in our baggages, in every cells of ours, in every hairbreadth. And it’s heavy.
It’s a cruel self-confrontation and personal development to look into the mirror and admit, that nothing I have done today day was anything useful for society, there was no greater good, no “family”-reason, nothing. Everything was for my own joy and I do not even mind it. It’s a surprisingly hard thing to say.
On the other side, we have never had as much fun as we are having now, so it raised some mixed feelings at the beginning. We actually needed to get to that point when we allowed ourselves the luxury of having some fun without regrets.
I highly doubt that we would have been able to do that at home. That we could have broken away from the everyday life, or opened up to so many new impulses. I don’t know if it is good or bad, but it’s not keeping me up at night, I’m totally okay with it, because it’s good for us.

Was Taiwan the ideal choice for it? Seems like a yes. And if we ever feel like moving, we can just pack up and get on the plane and move somewhere else. But there will be no bubble tea there, so it makes the question the hardest one of all.