A visa-runról őszintén || The real visa-run

Pont arról terveztem írni, hogy az utóbbi időszak mennyire eseménytelenül telt. De az univerzum az egyensúlyra törekszik. Eddig is bajosan tudtam eldönteni (vannak az életben ilyen problémák), hogy az otthoni szeles ősz vagy a skandináv tél a legmocskosabb időszak számomra, de egyre nehezebb döntenem, mert mostanra szorosan felzárkózott a szubtrópusi esős évszak is. Hetek óta kisebb-nagyobb intenzitással, de mégiscsak folyamatosan szakad az eső, úgyhogy én az erkélyajtó előtt kuckózva olvasok, mert onnan mégiscsak gyönyörű a kilátás az óceánra (mármint ha felszakad a szürke esőfüggöny néha), Tomas meg asztal híján a konyhapultnál ülve tanul, és alkalomadtán találkozunk az újdonsült barátainkkal egy kis eszmecserére (az apróhirdetés mindenkit meglepve kiválóan teljesített egyébként). Persze azért vacsoráért is el kell mennünk: ehhez a művelethez cipő hetek óta nem került ránk, max a szandálok. Egyikünk azért esernyővel még úgyahogy őrzi a méltóságát, de én, márminthogy a másikunk már feladta a küzdelmet, már a pocsolyákat se kerülöm ki, még jól is esik (haha) bokáig elmerülni a meleg vízben. Az egyetlen indok, amiért mégsem annyira zavaró, az a tény, hogy ha nem esne, akkor viszont megmakkanna az agyunk a hőségtől, úgyhogy teljes mértékben ki vagyok békülve vele, igazság szerint kifejezetten meditatív jellege is van a dolognak.

Persze azért nyilván nem ez a lényeg. Hanem hogy reggel elindultunk Hong Kongba. Gavin egy igazi hős, hajnal kettőkor estek haza az akárhány hetes skandináv tripről, de hajnal háromkor már a kocsiban ültünk és úton voltunk visszafelé a reptérre a reggel 6 órás géphez. Megvártuk, míg becsekkolja a csomagját, (mert nekünk csak két kis hátizsákunk volt) és mégis hova sietnénk ugye. Átjutottunk simán a biztonsági ellenőrzésen is, majd a bevándorlásiaknál leadtam a pecsétre az útlevelet. Ekkor kezdődött a kálvária. Ugyanis a bácsi pötyögött, pötyögött, levette az ujjlenyomatomat, majd pötyögött tovább, és jelentőségteljesen felnézett a pult aljából. És én akkor életemben először éreztem magamat olyannyira kétségbeesve és tehetetlennek, ahogy még életemben soha: a 6.00-kor induló géphez igyekezve 5.25-kor képes volt teljesen szenvtelenül annyit mondani, hogy fáradjon kérem a diplomata sorba, mindjárt jön a rendőrség.

Tudja, mikor lépett be az országba?

– Persze, március 18-án, Kínából, ott a pecsét a mittudomén hanyadik oldalon.

– És azt tudja, hogy lejárt a vízuma tegnap?

– Neeeem. NemnemNEM, ugyanmár, az lehetetlen, le-he-tet-len, hát 90-napos turista vízumom van, holnap fog lejárni, pont ezért utazunk most ki. Nézze meg!

– Tudom, megnéztem, egy nappal túllépte a határidőt.

– Dehát ez nem igaz!

– Kérem fáradjon át a diplomata sorba, mindjárt jön a rendőrség és eligazítják a továbbiakban.

– Dehát egy félóra múlva megy a gép!

– Kérem….

Perceken belül ha a rendőrség nem is, de Tomas (aki a sorban mögöttem állt) is sikeresen felzárkózott mellém kérdő tekintettel, majd kapásból elvették az útleveleinket, Gavin pedig a másik oldalról vonogatta a vállát, hogy most akkor mivan, miért nem megyünk már, kinyílt a beszállókapu a géphez. Aztán jött egy néni, neki is elmondtuk, hogy ez valami tévedés lesz minden bizonnyal, hát nagyjából ezerszer kiszámoltuk, mikor kell elhagynunk az országot, ne vicceljenek már, hát megy a gépünk. De nem, nem és nem, és tényleg igazuk volt, hiába a két közgáz diploma a 33 négyzetméteren, kilencvenig mégsem tudunk ketten sem elszámolni, mert olyan őrületes hátráltató tényezők léteznek a világon, minthogy például a MÁJUS 31 NAPOS!!! Hát az agyam az elfüstölt, ezért még általános alsóban is csuklóból bevágják a karót, úgyhogy kérve kértük, hogy segítsenek ezt azonmód megoldani, mert az egy dolog, hogy jó áron vettük a repjegyet, de ha kétszer kell megvenni, az már igencsak szomorú dolog, és kissé haza is vágja a konyhapénzt. És 5.32 van.

Annyiban maradtunk, hogy első körben menjünk le a bevándorlási hivatalba és fizessük be a büntetést. Jó, kártyával lehet fizetni? Nem, tajvani dollárral. Ez nagyon jó hír, merthogy az NINCS NÁLUNK! Gavin!! Engedjék vissza hozzánk!!

Egy maréknyi euróval és a Gavintől kapott pénzzel mint az állat kezdünk el sprintelni vissza a földszintre a hömpölygő és ciccegő tömeget jobbra-balra borogatva, ahol egy fülkében véletlenül pont az a bácsi ült, akiről Villámot mintázták a Zootropolisban.

Ha nem tudnád, hogy ki az, itt egy remek link.

Miután kiderült, hogy tényleg nem tudunk kártyával fizetni, Tomas beállt a pénzváltó sorba, én meg szemmel és biztató mosollyal drukkoltam a bácsinak, hogy a hatodik pecsét igazán legyen már elég, de komolyan, még egyet belenyom ebben a feszített munkatempóban, és arccal fogok beborulni a pult mögé. Mindenre bólogattam, mosolyogtam, kétszer próbáltam meg kikapni a kezéből a papírt, leokéztunk mindent, egyetlen egy dologra kellett visszakérdezni:

Hogyhogy nem kapunk megint vízumot?!

– Hát úgy, hogy Hong Kongban igényelni kell, mert egy évre kizárták magukat a turista vízum lehetőségéből.

– És mennyi idő az? Nekünk szerdán jön vissza a gépünk.

– Nem tudom, de ha nincs, nem jöhetnek vissza.

Fantasztikus. Hát valaki csak utánunk küldi majd cargoval a cuccainkat. Mindegy, legalább mehettünk a közepesen kellemetlen mértékű büntetőpapírral vissza az emeletre, miközben Gavin hívott, hogy hol vagyunk, mert néhány percen belül zár a kapu. Nekünk akkor még hátra volt a biztonsági ellenőrzés, a vízumellenőrzés, és hát az ég tudja, honnan indul a gép egy falu méretű reptérről. Kifele menet már szóltunk az egyik őrnek, hogy jöttünkre számítson, mert mi optimisták vagyunk, így miután megint felborogattuk az embereket, még le is előztünk nagyjából 150 sorbanállót, a biztonsági kapunál udvariatlan, de határozott fellépéssel hátratoltuk egy komplett csoport cuccát, akik mélyről jövő morgással nyugtázták ezt, dehát kit érdekelt, ugye. Aztán bociszemekkel odaálltunk a diplomatasorba megint, hogy ti már ismertek, könyörgünk, engedjetek tovább, mert kettő perc múlva lezár minden. Rendesek voltak (tajvani stílus, szerintem nem tudnak mások lenni), már ott várt egy walkie-talkies nő, aki tudta, hogy mi vagyunk a problémások, szaladt velünk a kis kopogós magassarkújában, hogy átadjon egy másik kisasszonynak, aki pedig már messziről mutogatta az irányt. Mi pedig úgy rohantunk a nagy batyukkal, mintha legalábbis az életünk múlna rajta. Hát ja, szerintem egy repülőtéren mindig szaladnia kell valakinek, hogy megmaradjon az élet rendje, és hát ez végülis egy visa-run.

Olyan dicsőségesen adtuk le a beszállókártyákat a kapunál, mint magát az olimpiai lángot, csak éppen nem tudtam ránézni a lányra, mert ha fel kellett volna egyenesednem, az teljesen biztos, hogy kipurcanok. Gavin közben karbatett kézzel várt minket a kapu túloldalán. Egy igazi úr volt, mert csak azután kezdett el röhögni rajtunk és/vagy velünk, amikor már nem sípolt a tüdőnk. Nagyon.

Ezután már csak mérsékelt ingerként ért, mikor a kapitány bejelentette, hogy akkor most elkerülnénk egy vihart, jó lesz, de azért kapcsoljuk be magunkat. Pocsék légörvénybe keveredtünk. Szumma szummárum megérkeztünk és újdonsült helyi barátnőnkkel olyan szuper, régimódi hongkongi stílusú étterembe mentünk el, hogy az élmény már akkor is validálná ezt az utat, ha a többi napon az esőben ázva álldogálnánk napestig.

Mindenesetre hétfőig nem nyit ki az iroda, ahol a vízumot intézhetnénk, úgyhogy legalább addig gondtalanul bámulhatjuk a felhőkarcolókat. Ja, és a szobánk is szuper!

      

**********

I was planning to write an essay about how uneventful our life is recently, but obviously the universe aspires balance.

For me it has always been hard to decide whether I dislike our windy autumn weather or the scandinavian winter the most (such problems, I know), and this decision is just getting more challenging as this subtropial rainy season has also entered to this very important competition. It has been raining for weeks now, with more or less intensity, but pretty continously. So recently I prefer to sit in front of the balcony door, so I can also enjoy the view at the darkgrey raincurtain happend to disappear for some reason, and Tomas studies at the kitchen counter (as we have no table). Sometimes we also meet up with our new friends (the friend seeking advertisement was an absolute success). Time by time we need to grab some dinner too. We haven’t used any shoes in the past few weeks, only sandals. One of us is still trying to keep the dignity with the umbrella, but I I mean the other one do not even care anymore, I don’t even bypass puddles, it is actually pleasant to sink into the warm water up till the ankles. Still there is a reason why I find this weather acceptable and try not to complain about it too much: because without rain we would probably be doomed due to the heat. So I try to believe it’s actually okay (it is even a bit meditative to listen to the raindrops all day long).

But this is not the story I want to write about. The story of our Hong Kong trip. Gavin is a true hero, as they arrived back from their Scandinavian trip at 2.00 AM, and at 3.00 AM we were already sitting in the car on the way back to the airport to catch the flight at 6.00. We checked in his baggage (we two only had the cabin luggage), went through the security check, and I just handed over my passport to the immigration officer when all the calvary happened. He was typing and typing, took my fingerprints, typing again, when he suddenly looked at me and made me feel so frightened and helpless like never before. The flight was due at 6.00 and at 5.25 he happened to tell me without any emotions: could you please step aside to the diplomatic line as the police will arrive soon….

– Do you know when you entered to Taiwan?

– Of course, 18th March from China, I have a stamp there.

– And do you know that your visa expired yesterday?

– Nooo. NonoNO. That’s totally impossible, I have a 90-days tourist visa, I know it will expire tomorrow, that is why we are leaving. Check it out please.

– I have already checked. You overstayed one day.

– Impossible!

– Could you please set aside to the diplomatic line as the police will come soon and will let you know about the necessary steps.

– But our flight is at 6.00!

– Please….

In just a few minutes Tomas joined me with a very surprised facial expression while Gavin – from the other side – was asking with his body language what is happening, why are we still there, the gate has already opened…Then a lady came, we explained to her as well that this is a mistake, we are about to leave, we have checked the dates like a thousand times before just to make sure. And no. Funny, but true, they were right. With two economic degree in the 33 squaremeters, we were clearly unable to count until 90, because MAY IS A 31-DAYS MONTH!!! I felt my brain is giving up, it is such nonsense and so amateur, that even a first-grader would be ashamed, so we asked them to be so kind and help us figure it out ASAP, it was clearly a miscalculation, it cannot be that serious. We did bought a ticket for bargain, but if we need to buy it again, it would seriously harm our monthly budget. And it’s 5.32 AM already.

Great, we got the information, first we need to go downstairs to the immigration office, and pay the penalty. Can we pay by credit card? No, just by Taiwanese dollars. Do we have any? Obviously not. So we asked them to let Gavin come back to our side, and with a handful of euros and the help of Gavin, we started to sprint like a hell downstairs, pushing away every single one who happened to get into our way, got to the immigration office, and just our luck, the man sitting there was the one who was pictured in Zootopia as the sloth. If you have not seen it, it’s a well-worth 3 minutes.

Tomas got into the line of the money exchanger and I tried to encourage the immigation man from all my heart, so he would be able to stamp the 6th one just a little bit faster than he usually does. He could not. But I stayed positive, supportive and said okay to everything he said even when Ihad no idea about the topic. The only one I had to doublecheck was :

What do you mean by we cannot get a visitor visa again?

– I mean you need to apply for visa in Hong Kong, you lost the opportunity to apply for visitor visa until June 2018.

– And how much time does it take? Our return flight is on Wednesday.

– I don’t know, but if you don’t have it, you are not permitted to enter the country.

Lovely. But at least we got to pay for the moderately unpleasant penalty check, meanwhile Gavin was calling us to let us know, the gate is about to close in just a few minutes. The safety check, the immigration check were still ahead and who knows where the flight departs from such a huge airport. We quite rudely pushed away everyone for the second time, cut the lines, bypassed a whole group at the safety check (they were grunting a bit but we did not really have time to care about their feelings), ran back to the diplomatic immigration line hoping they would already know our situations and possibly let us cut the queueing line. We were literally begging them to let us go as there were 2 more minutes left until gate was closing. How friendly they are (real Taiwanese experience) a lady with a walkie-talkie was already waiting for us and knew immediately that we are the problematic ones, and were running with us, meanwhile showing the directions, passing us on to another lady, who helped us find the way more easily. We were running like this is our one and only chance in our life. I strongly believe someone always need to run at the airport. That makes the balance. And well, it’s actually called a visa-run…

We were handing over the boarding pass like the athletes are passing the olympic flame – although we could not look at her because we were unable to stand properly nor to breath or say anything. Gavin was waiting for us on the other side of the gate, and he was a real gentleman, he did not start to laugh at us until we could catch our first proper breath.

So after this morning session, I did not even care when the pilot announced some minor storm coming. It was nasty. But anyhow we arrived, and visited an old, real Hong Kong styled restaurant with our new local friend, which was such an extraordinary experience that itself can validate the whole trip, even if we don’t do anything else during the upcoming days, but standing in the rain. The visa office will open on Monday, so we still have time to enjoy the skyscrapers carefree. Oh, and our room is awesome!

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s