A házunk legtetején van egy kis konditerem.
A jóég se tudja, hogy az már hanyadik emelet (talán 17), de az biztos, hogy zárószint, így nap végére már minden gond nélkül le lehetne tolni egy bikram jógát, ha előtte kicsit hűtünk benne. Engem már annyitól lever a víz, hogy bekapcsolom a futógépet, úgyhogy nem is csoda, hogy az elmúlt hónapokban a 225 lakásos házból eddig még csak egyetlen egy csajjal találkoztunk ott fent. Mindenesetre meg kell magunkat erőltetni, mert mióta bekapcsolódtunk az össznemzeti kajakultúrába, vesztésre állunk a szénhidrátok ellen, az instagramos ultimate beach body lehetősége pedig egyre csak távolodik.
És itt örök hálát is adok az égnek, hogy otthon a fornettis pogácsával ki is merül az utcai csipegetések tárháza, mert amit mi művelünk, azt leginkább egy őrüt kajaflipperként lehetne meghatározni. Habár célirányosan, előre eldöntve indulunk vacsorát venni a már bejáratott helyeink egyikéhez, egyszer csak az tűnik fel, hogy verődünk az utcai árusok között egyik oldalról a másikra, hogy “ú, ez micsoda?”, “ezt próbáljuk ki, de jól néz ki”, “ezt megkóstoljuk?”, “mi ez a jó illat?” – és egy szempillantás alatt már a hátizsák is csurig meg van tömve kajával, pedig a vacsorahelyhez még oda sem értünk. Currys buci? Szeletelt papaya? Édesburgonyagolyók? Mangós smoothie kókuszgyönggyel? Minden jöhet.
Nade most komolyan, mutatok egy példát. Kétszer – durva önuralom árán ugyan, de – el tudtam menni a hely mellett. Harmadjára azért csak odacsábultam, hogy ez mégis micsoda, miért létezik és én miért nem ittam még soha ilyet.
Kék virágsziromtea maracujadzsússzal meg ananászos tej. Imádom!! És ezt még nem is valami speckó helyen találtuk, hanem csak úgy random az utcán sétálva. De azért a hipszternegyedet is meglátogattuk persze, ahol köztudomásúlag a legmagasabb az ételbűnözés, és voilá, a kiegyensúlyozott, tápanyagokban gazdag ebédünk (ehhez később még hozzájött egy plusz szelet csokitorta is):
Életem dióspitéje ananászos ásványvízzel és kólára csepegtetett kávé!!!! Hát ez már önmagában is olyan abszurd volt, hogy nem lehetett nem megrendelni, de ami ennél sokkal súlyosabb, hogy kifejezetten finomnak találtatott. Méghozzá annyira, hogy oda is mentem megkérni, hogy ne hagyjanak már tudatlanul és mutassák meg, hogy ezt hogyan és mivel csinálták, és én cserébe nem kérdezem meg, hogy miért. Kedvesek voltak, a már eltakarított pultra simán visszapakoltak mindent és elmutogatták, szóval van rá esély, hogy egyszer magam is vállalkozom majd egy ilyen frankensteini szörny életre hívására.
Közben eldöntöttük, hogy Hong Kongba ruccanunk ki a vízummegújításra, amihez Gavin is csatlakozik. Ez a helyválasztás mondjuk nem egy nagy meglepetés, a visa-runokat az itt élő külföldiek három irányba teljesítik általában: Fülöp-szigetek, Vietnám, Hong Kong. Viszonylag közel van mindhárom, olcsón adják a repjegyet, és gyakran (akár félóránként) járnak a repülők – szóval van, aki csak kiutazik, kicsekkol, visszacsekkol, és a délutáni műszakra már itt is van. Persze azért ha megyünk, akkor mi nyilván nem lezavarni akarjuk, hanem körülnézni – és körülnézés alatt egy nagyon fontos dolgot értek:
Remélem, hogy jó időnk lesz, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló, mert pont valamelyik nap ütött szöget a fejembe, hogy a “jó idő”, mint olyan, valahogy fogalmát vesztette, mert kétféleképpen szoktunk felkelni mostanság:
– Jaj ne, süt a nap, nem tudunk kimenni a strandra. – vagy:
– Jaj ne, esik az eső, nem tudunk kimenni a strandra.
Bár mindegy is, mert a szálláson semmiféleképpen nem fogunk maradni, ha már a tajvani lakások méretei traumatizáltak, akkor a hong kongiban bizonyosan klausztrofóbiásak leszünk.
Tomas nézegette legalábbis őket, és át is küldte, hogy sikerült leszűkítenie a kört, de segítsek már kiválasztani e közül a négy közül, hogy tudjon foglalni.
Nézzétek meg, én alaposan tanulmányozva arra jutottam, hogy a bal oldaliak egészen jók lehetnek, igazából azokból szerintem teljesen megfelelő lesz az olcsóbbik.
– Aha, jó, azt gondolom. – kezd el röhögni – Csak mondom, hogy a két baloldali egy norvég és egy svéd börtönben készült fotó, a jobb oldaliak a középkategóriás hong kongi hotelek.
Alig várom.
**************
There is a gym at the top of our house. I have no idea which floor it is, probably the 17th, but it is the last one for sure, so at the end of the day, it can be the perfect venue for a bikram yoga class – in case we chill it down a bit. I am already dying just by turning on the treadmill, so no wonder we have only met one girl there so far from the 225 apartments. But we still need to force ourselves a bit since we joined this national foodie culture here, and we are about to lose against the carbohydrates and our ultimate beach body seems further away than ever.
I am so thankful we don’t have this street food culture at home because it is just too much effort to resist. And we cannot resist either. It is a bit like a food-pinball. We usually decide beforehand where to buy dinner, try to approach the place as quickly as possible, just to realise the very next moment, that we are just bumping from one street seller to another with the exclamations like “oh look at that, we definitely need to try this”, “wow, what is that”, “it smells so good, we should buy”. And in the twinkle, our backbag is full with food before we even arrive to the targeted restaurant. Curry dumpling? Sliced papaya? Sweet potato balls? Mango smoothie with coconut jelly? Oh man, yes please.
A clear example: I could actually pass by this place twice (no idea how I did it), but for the third time it just seemed too tempting and I really felt the urge to check it out what it is, why it exists and why I never tried it before.
Blue petaltea with maracuja juice and pineapple milk. Love it! And we found it at a casual streetshop, nothing special.
We also visited the official hipster district in Taipei to taste some more extreme stuff, and there you go – a healthy and nutritious lunch presented by the best walnutcake in my life, accompanied with a pinapple fizzy drink and a coke with ice dripped coffee!!
It sounded so absurd that it was obvious we need to order it, and surprisingly it was actually really good! I even went to the bar and ask the guys to explain me how it is made, because who knows, I might want to recreate this Frankenstein’s monster again. The guys were lovely. Although they have already cleaned up the place, they took out everything again, explained in details and made sure I understand every step of the process.
Meanwhile we also decided to have our visarun into Hong Kong and Gavin will join us. Hong Kong is not a big surprise since most foreigners go to the Philippines, Vietnam or Hong Kong, because the flight tickets are relatively cheap, these places are close and there are flights in like every hour, so many foreigners just fly out, check out, check in again and would be home before lunch. But obviously that is not our plan, we also want to enjoy it and look around, and by this I mean (even though the guys were not so fancy about it first):
I hope we will have good weather, or anything similar, because I just realised, that “good weather” as it is does not exist for us anymore. There are two ways to wake up nowadays:
– Oh no, it’s sunny, we cannot go to the beach. – or
– Oh no, it’s raining, we cannot go to the beach.
But anyhow, one thing is sure: we won’t stay in the hostel, because we were already traumatised by the sizes of the Taiwanese homes, we cannot risk to become claustrophobic in the accomodations in Hong Kong. Tomas was checking out them and sent me this picture to finalise the decision among these four rooms:
Check them carefully, my final decision was to choose the cheaper one from the left side, as they are totally okay.
And he started laughing like: – Yeah, I thought so…because the left ones were taken in a Norwegian and a Swedish prison, the right ones are the average midrange Hong Kong hotel rooms.
Cannot wait.
Taiwannabe 