Csótányvadászok || Cockroachhunters

Az elmúlt időkben több inkább megélni, mint leírnivalóság történt, mintegy bizonyítandó, hogy a kulturális adaptálódás depresszív részeit (érdeklődőbbeknek link) akkor sem tudjuk elkerülni, ha direkt készülünk rá. Szóval az “atyaúristen, hát kellett ez” (ja, egyébként ja) technikai részleteitől megkímélem az olvasótábort, de azért okulásképpen el tudom mondani, hogy abból jöttem rá, hogy most ezt a fázist éljük, hogy egyik reggel arra keltem fel, hogy az otthoni szociális életem feléért hajlandó lennék lemondani még arról a konténernyi tejfölről is, ami után hetek óta fennhangon vágyakozom. A másik pedig, hogy az eleinte oly bájosnak tartott zenélős kukásautó első taktusától legszívesebben véresre kaparnám az arcom és sikítva szaladnék el. (Már ha elférnék tőle, és nem 5 km/h-val vánszorogva foglalná el az egész utcát.)
A kukásautón egyelőre nem tudunk változtatni, max könnyíteni az érzéseinken, mert “szerencsére” van annyira hangos és borzasztó, hogy mellette haladva simán el lehet kiabálva is küldeni a melegebb éghajlatra. (De szerintem eleve azért van itt, mert ez a melegebb éghajlat, tehát mindegy is.)
A szociális élet feljavítását kellett tehát célba venni. Mert kedves és cukor, hogy ketten vagyunk, együtt vagyunk, dehát mégsem nézhetjük egymást 0-24-ben. Ez a barátkozós projekt meglehetősen kettős, mert egyrészt végtelenül kedves és barátságos népség lakik itt, nagyon könnyű ismerkedni, ellenben szerintem akkor sem bámulnának meg többen, ha történetesen zöld varangybőrbe varrva mórikálnám magamat a piros metrón végig. Megannyi kedves mosollyal nyugtázom a tekintetükből kiolvasható “atyaúristen, egy fehér ember” rémületet, és osztom a bátrabb gyermekek felé az anyakirálynői integetéseket. Tegnap például Tomas ráintett egy őt bámuló kislányra. Kicsit féltem, hogy a leányzó ott helyben elájul, de szerencsére két lépésből és egy boldog felsikkantásból visszanyerte az egyensúlyát.
Persze az is előrevinné az ügyet, ha beszélnénk legalább társalgási szinten kínaiul – de egészen nagy valószínűséggel nem fogunk. Nem mondom, hogy nagyon meghozza a kedvemet a több éve itt élő, helyi feleséggel rendelkező európaiak lemondó mosolygása, mikor szóba kerül, hogy ugyan tudnak-e már kávét kérni a kávézóban, és közlik, hogy tudnak. Ami azt illeti, csak azt tudnak.

Ami a mindennapokat illeti, nekem elképzelésem sincs, hogy tudnak ilyen időben produktívak lenni, mert olyan a páratartalom, hogy még éppen levegőt tudunk venni kopoltyú nélkül is, de nagyjából 4-5 óra ébrenlét után olyanokat ásítunk, mint egy egész hetes délutáni pihenőt kihagyó óvodás. És nem segít ezen se kávé, se mozgás, puszta tompulás van, de remélem azért, hogy nem csak a bennszülöttek tudnak ebben élni, mert ez így nagyon durva lesz. Ahogy az is, hogy még a hőmérséklet tetőzésétől hetekre vagyunk (június vége, július eleje), de mi már nem tudunk lejjebb öltözni, már tényleg csak a fürdőruha van hátra, mint opció, és még így is a hőguta kerülget. Ehhez képest ma is a metrón a néni egy pufimellényben üldögélt mellettem…és azt mondtam, hogy a 33 négyzetméteres lakásunkban 2 (kettő) légkondi is van?! Ezen nem tudom túltenni magamat, rettegéssel nézek a jövőbe.

A másik, lassan állandó napirendi pontunk az éjszakai csótányvadászat. Egyrészt akkorák, hogy nagyjából ötöt összeszedve meg is lehetne a napi ajánlott proteinbevitel, másrészt viszont nem értem, hogy tudunk mindketten felébredni arra, hogy egy csótány megtesz nagyjából fél métert a csempén. Vettem például növénykét is, ami állítólag csótányűző – mintegy tökéletes menedékként funkcionál minden, hozzánk betévedő kispajtásnak. És ez még a jobbik eset, mert legutóbb pont fogat mostam, és csak egy félig fuldokló “mmhhmpppffpmmm” és némi fogkrémhab jött ki az orromon, mikor nagyjából 2 centivel számolta el magát a kis dög, hogy a fejemre ugorjon a plafonról.

Másik igen sarkalatos pontja az életünknek az evés. Még mindig le tud nyűgözni, hogy a tajvaniak mégis hogyan és hova tudnak annyit enni, amennyit, mert mi egyetlen menüt úgy el tudunk osztani kétfelé, hogy degeszre esszük magunkat, és még marad is (nem egyébként, sohasem marad, túl finom). Úgyhogy ha valaki megkérdezi, hogy mi a tajvaniak kedvenc hobbija – nyilvánvalóan az evés. Leginkább. Nagyon sokat, nagyon jókat. Esznek sétálás közben, a vonaton, a vonatra várva, a kocsikban, padokon ülve, a boltban, motorozás közben…bárhol és bármikor. A múltkor például láttam egy hamburgerest, aminek nyitva tartási ideje hajnal 4-től reggel 10-ig tartott. És nagyon úgy tűnik, ez egy létező piaci rés volt.
Eleve igencsak akaraterőt próbáló, hogy nagyjából 5-10 méterenként árulnak valami igazán finomat a kiskocsiról (közvetlenül a házunk alatt például négy reggelizős is van), így csak belső gátja van annak, hogy ne együnk állandóan. Kivétel, hogy a metrómegállónál – mitadisten – friss vaníliás palacsintát árulnak. Ott mondjuk konkrétan semmilyen gát nincs.

Amit egyébként az előző poszttal kapcsolatban többször is kérdeztetek, hogy ha a spórolt pénzen akarunk elélni, akkor miért nem költözünk egy olcsóbb országba. Ez mondjuk teljesen logikus lépés lenne, kivéve, hogy nagyon szeretünk itt lenni. Annyira pozitív atmoszférájú hely, hogy tökéletesen rá tud mutatni a mi (borzasztóan nagyfokú) beszűkültségünkre és korlátainkra. Annyira fura dolgok történnek, hogy a toleranciaszintünk nagyságrendekkel emelkedett – ha nem így történik, már rég idegösszeroppanást kaptunk volna. Olyan általános közösségélményben van részünk, amilyet még sehol és soha nem tapasztalhattunk.
És egyébként is háromhavonta amúgy is el kell hagyni az országot, hogy megújítsuk a vízumot, szóval már tervben van a következő út.

*****
Lately we had more to experience rather than to write about, which proved that we cannot really get away from the more depressive part of the cultural adaptation even if we were totally aware of it. (read more about it here)
So I would rather not bore you with the technical details of “oh gosh, did we really need this nonsense?” question (yes, we did need it indeed), but I can tell you for edification how I recognized we are going through this situation right now. I actually woke up one day to realise I would trade all the dairy products I was whining for weeks for only half of the social life I had back at home. Immediately.
And the other sign was the garbage truck. No matter how funny and cute it seemed when we arrived, now anytime I hear it, I could just scratch my face to the bones with my bare hands and run away insanely. (If I could actually run anywhere, because these monsters are crawling with 5km/h, occupying the whole street.) I honestly believe Taiwanese people don’t even hear it anymore…and also they already know when the truck is coming, because I can always see them waiting so why does it still need to play the same song again and again? I don’t get the point. And I never will. I just accept the fact.

So rather than focusing on the trucks, which we are – currently – unable to change, we decided to spend our energies on boosting our social life. Because even though we are together here, we obviously cannot be together 0-24. This social life-project raised some mixed feelings, because even though people are supernice and extremely friendly, I believe I could not be more flashy even if I actually tried – I am just kindly acknowledging the “omg, a caucasian woman…right here, omg” looks with a smile, sending out friendly waves like if I was the Queen herself. Yesterday Tomas waived to a girl who was staring – for a moment I was afraid she might faint, but luckily she pulled herself together after a few vague steps and a glad groan.
Of course it would be so much easier with a conversational level of Chinese – but it’s not making us easier when I ask playfully “but you can surely order a cup of coffee, right?” and see the resigned smile of the foreigners, who has been living here for years, that yes, they can. Actually it’s all they can.

About the everyday life. I have honestly no idea how people can be so productive in such a humid and hot temperature. For me it’s absolutely tiring, and after just a few hours of wakefulness, we usually start to hold a daily yawning competition. Such a sad event, nobody wins, ever. Although I do hope there is a way to adapt to it, as nor coffee or physical activity makes it better, and the climate is just getting worse. We are still weeks away from the really hot season, and I am already scared, because I really cannot wear any less clothes (if we don’t count the swimming suit, but yeah…it probably won’t make the socializing easier). For example today was a sunny 32 degrees which I enjoyed in a summer dress (what else), and the lady who sat next to me  on the subway, was still wearing a jacket. WHAT. (Did I mention we have 2 aircons in the 33 squaremeters apartment?! I’m so scared.)

The other activity in the agenda is the nightly cockroach hunt. They are so big, I could easily get my daily protein intake if I could catch five of them. On the other hand, it’s incredible that both of us can wake up to a cockroach crawling silently about half meter on the floor. I actually bought a flower which was supposed to oust the little demons from our home – and now guess where the bugs are usually hiding…But it’s still better than last time. I was brushing my teeth and freaked the hell out, when I realised the little bastard missed my head with a tiny 2 centimeters when it jumped on me from the ceiling. Seriously. I let out the obligatory “mmmffppff” noise and some toothpaste through my nose, but life was not the same anymore.

Another very important thing is food. It can amaze me again and again how much people can actually eat, as we can share a menu and still be totally full (sometimes even have leftover…no, that’s a lie. Food is too good, we don’t have leftovers). So whenever people ask me what is the favourite hobby of the Taiwanese people, I usually say – I think it’s eating. And they eat such incredibely good food!! I can see people eating while walking, sitting on the bench, the train, in the shops, while riding motorcycle, you name it. I actually saw a hamburger place which is open between 4 AM and 10 AM. So it seems like there was a market gap.
And the fact that you can buy any food from the vendors anywhere is not making it easy for us. We are struggling not to eat all the time, it really needs willpower. But this willpower is sadly nowhere nearby when it comes to the pancake place near the metro station.

Many of you have asked why we are not moving to any cheaper country, so we can stay more abroad before heading back home. Well it would be a financially wise decision, but the problem is – we love being here.
The cultural differences and positive athmosphere points out how narrowminded we can be. So many (for us) strange things happen that our tolerance level is getting extremely high – well it should be, otherwise we would be totally unable to deal with the situations with our own coping mechanisms. Also the feeling of community is very strong and unique, never experienced before.
And anyway we have to leave the country in every 3 months to get visa, so I am already planning our next trip.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s