Irányváltás || Change of plans

Nagyjából második vagy harmadik hete laktunk itt, és kezdett belső igénnyé formálódni, hogy most már akkor kezdjük el intenzíven felépíteni a szürke hétköznapokat, munka kell, iskola kell, ne bohóckodjunk tovább, elvégre a saját épülésünkre és előrelépésként költöztünk ki, hátrahagyva a robotgépemet az otthon kiépített kényelmet. Igaz ugyan, hogy piszkosul jól éreztük magunkat, és néminemű szorongás fogott el, mikor arra gondoltunk, hogy ennek lassan vége, dehát ez csak természetes, nem?

Aztán valami elhúzódó nepáli megvilágosodási folyamat eredményeként egyik reggel a kávé mellett, de még szigorúan félálomban egyszer csak szóba jött, hogy nahát, úgy elteltek azok a híresen gondtalan húszas évek, hogy közben végig arról volt szó, hogy majd egyszer, ha már nem lesz [ide illessz be valami tetszőleges kötelességet], akkor kaland lesz és buli és nyugalom. Végül aztán valahogy sosem lett szabadfoglalkozás, csak az iskola és a munkahely változatos kombinációja, ódeizgi. Mindig jött valami újabb nagy falat, de nem baj, érthető, hát ilyen az élet, majd utána mindenképpen.
A második kávé is lefőtt, amíg ezt boncolgattuk, mikor egyszer csak megrettentem a saját felismerésemtől: tekintettel arra, hogy sose derült ki dátumra pontosan, hogy akkor mikor is jön igazából az a rész, amikor végre hosszabb távon is azt szabad csinálni, ami gyomortáji bizsergést okoz (és kivételesen nem az idegtől), akkor ez azt is jelentheti, hogy ez a rész nemhogy nem jön, de lehet, hogy már el is múlt?!
Na-ne-már.
Ez a felismerés rögtön megsegítette a kávét és azzal a lendülettel neki is ültünk megírni a pénzügyi vis major tervet, hogy játsszunk el a gondolattal, igazából mi is lenne, ha tolnánk a fókuszt és mégsem erőltetnénk annyira azt a munkadolgot, elvégre is optimális esetben van még hátra uszkve 40 év, amikor gyakorolhatjuk ezt a nemes feladatot orrba-szájba, ennél ideálisabb időpontot viszont keresve sem találunk magunkra. Alig 3 nap alatt össze is dobtunk egy vállalható tervet. Ebbe beletartozik az is, hogy foglalkoztatás híján legrosszabb esetben háromhavonta el kell hagyni az országot új vízumért. Ami ugye csak annyit jelent, hogy random hosszúhétvégézünk / csapunk egy kört más országokban is a környéken. (Nehéz kereszt, tudom, de nagy nehezen majd valahogy megbirkózunk vele.)

És a klasszikusan felmerülő kérdések ezzel kapcsolatban:

Hogyan fogjuk magunkat fenntartani, hiszen akkor hamarabb elfogy a pénzügyi keret? Hát ez kétségtelen, de szerencsére nem egy kosárnyi hamuba sült pogácsával indultunk útnak, úgyhogy két opció létezik: vagy a pénz fogy el és haza kell mennünk, vagy nem fogy el, de haza akarunk menni. Több opciót egyelőre nem látok, de jelen pillanatban mindkettővel teljesen ki vagyunk békülve.

Akkor mit csinálunk?
Egzisztenciális krízisbe taszítjuk magunkat kéthetente. Pihenünk, sportolunk és tanulunk. Érdekes módon rögtön fel tudtunk skiccelni egy nagyjából 10-12 dologból álló listát (fejenként), amikor szóba jött, hogy mi az, amivel akkor foglalkoznánk, ha sok, rengeteg időnk lenne.
Nem okozott nagy nehézséget, hogy fejest ugorjunk mindenbe és bármibe, amit Magyarországon csak ide-oda tologattunk a naptárban, hogy jó, majd sorra kerül, de mondjuk vizsgák között // munka után // családi ebéd előtt pont nem alkalmas, meg aztán pont ezen a hétvégén? Karácsonykor? De majd egyszer mindenképpen. Térjünk vissza erre a kérdésre akkor, ha már mindent kipipáltunk. (Ja, persze azért megtartjuk passzív hobbinak a munkakeresést.)


El kellett-e ezért utazni otthonról? Nem lehetett volna mindezt otthon művelni?
Sokat beszéltünk róla, bár leginkább azért, hogy ne kelljen a későbbiekben magunkat mentegetni saját magunk előtt. De igen, el kellett. Több okból is. Egyrészt van-e prémium dinnyepudingos macifejkenyér otthon? Naugye.

17916627_10154196596671330_248043497_o

Másrészt pedig hiába több ezer kilométerre vagyunk, de a társadalmi elvárásokat azért szerencsésen hoztuk magunkkal a bőröndökben, minden sejtünkben, minden egyes hajszálban. Kőkemény személyiségtréning bevallani a tükörnek, hogy minden, amit aznap tettem, egyértelműen öncélú volt. Megint. És még csak nem is szégyellem. Nem volt magasabb jó, nem volt “a családért” szlogen, társadalmi szempontból pedig egy csapnivaló héten vagyunk túl.

Ezt az érzést azért ellensúlyozza a tény, hogy a napok élvezeti értéke soha nem látott magasságokat döntöget. Ez meglehetősen kettős érzéseket keltett az első napokban, de végül eljutottunk arra a pontra (fene se gondolta volna, hogy ez nem egy természetes folyamat), hogy megengedjük magunknak azt a luxust, hogy teljesen elengedve magunkat, jól érezzük magunkat. Csak úgy. Kizárt dolognak tartom, hogy otthon ennyire el tudtunk volna szakadni a mindennapi dolgoktól, a nyomástól és nyitottunk volna az újdonságra. Hogy ez jó, vagy sem, szerintem tökmindegy, mert nekünk határozottan nagyon jó.

Jó választás volt-e erre Tajvan? Eddig úgy tűnik, hogy nagyon. Egyébként pedig a kötetlenségre való tekintettel immár bármelyik nap mondhatjuk, hogy már nem jó, és felszállunk az első repülőre, amelyik egy akkor jobbnak ítélt helyre megy. Nade máshol nincs bubble tea, úgyhogy ez a legnehezebb kérdés mind közül.

******

We were spending roughly the second or third week in the apartment, when the need for building up our casual everyday life was beginning to take shape. Enough with all these nonsense things called fun, we need work, we need school, we came here to build our careers further, leaving my kitchen machine our truly comfortable life behind. It’s true we have the time of our life, having as much fun as never before and we both get anxious just by mentioning that it all is coming to its end, but it’s only natural, right?

Then some protracted Nepali enlightment just touched us one morning, while we were drinking our hot coffee half asleep and were discussing about life, and other things like how fast our so-called carefree 20’s just passed by. Though it was always about how things would be so adventurous and fun and quiescent when [insert here any of your obligations] would be over and we would finally be free. Then somehow it just never happened. It was not much more than the optional and boring pattern of school and work (wow so much adventure). And there were always some new problems, tasks, and stuff, but hey, that’s life, maybe later or anytime soon would be more suitable to get that freedom.
We were still talking about it, when the second coffee was served, and it finally hit me and terrified at the same time: oh gosh, since there was no date given for this optional free time…what if it had already passed and we just never realized it?!
Holy uh-oh.
This sudden realisation made our eyes pop out without finishing the drink and later on started to set up a vis major plan, just to see how fast our world would crash if we do not really force this whole working-stuff, since we will anyway need to do this for the next 40 years at best…but most likely would not find a better time to just enjoy ourselves and life as much as we do now. We set up a plan in around 3 days, which would be suitable for us (even financially). This also means that since we are lacking working visa, we will need to leave the country in every 3 months, and take some long weekends or travel around somewhere else. (Tough stuff, I know, but we will probably be able to deal with it.)

About the questions this plan raises:

How would we solve this financially? Well I believe it’s obvious we did not arrive here with a handful of pennies but as the result of last years massive money-saving (do you know how it feels when you can buy a t-shirt after 8 months?), so there are practically two options: 1. we run out of money, we need to go home. 2. we do not run out of money, but still want to go home. Either way is fine for us to be honest.

What will you be doing? Most likely tossing ourselves into some existential crisis biweekly. We are going to take some really long a well-earned rest, doing some sports, learning. We both had a list of around 10-12 different things we would want to deal with, if we had too much time, and there you go! Those things that we were putting in and out in our calendars like sure, I will do this, but only after the exams / after work / before the family dinner. Yeah, but not this weekend. Surely not during Christmas…some time soon. We all have these stuff. So let’s get back to this question when we dealt with our lists. (And of course we are keeping the job hunting as a passive hobby.)

Why did you have to leave home then? Couldn’t you just do this at home?
We have been discussing this question a lot, mostly to avoid further explanation (from us to ourselves), but yes. We had to leave.
Reason one: there is nothing like a premium watermelon jelly-filled bearhead bread anywhere in Europe.
Reason two: even though we are practically on the other side of the globe, we still have our social pressure. We have it in our baggages, in every cells of ours, in every hairbreadth. And it’s heavy.
It’s a cruel self-confrontation and personal development to look into the mirror and admit, that nothing I have done today day was anything useful for society, there was no greater good, no “family”-reason, nothing. Everything was for my own joy and I do not even mind it. It’s a surprisingly hard thing to say.
On the other side, we have never had as much fun as we are having now, so it raised some mixed feelings at the beginning. We actually needed to get to that point when we allowed ourselves the luxury of having some fun without regrets.
I highly doubt that we would have been able to do that at home. That we could have broken away from the everyday life, or opened up to so many new impulses. I don’t know if it is good or bad, but it’s not keeping me up at night, I’m totally okay with it, because it’s good for us.

Was Taiwan the ideal choice for it? Seems like a yes. And if we ever feel like moving, we can just pack up and get on the plane and move somewhere else. But there will be no bubble tea there, so it makes the question the hardest one of all.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s