Kunmingi átszállás || Transfer in Kunming

Two medium café latte, please…ok? – kérdeztem utána bizonytalanul, mert bár magabiztosan és egyértelműen mutattam rá a képre a laminált lapon, miközben a másik kezemmel mutogattam is, hogy kettő (mert ennyire nagyon akartam), közben mégis két különböző ár villant fel a kasszán, mikor nagy bólogatások között beütötte. Hát nekem mindegy, ha kevesebbet fizetünk, mittudomén kínaiul hogy van az, hogy egyet fizet, kettőt kap.
Aztán persze hiába bólogatott csóri, hogy oké, persze, érti, kettő is meg cafelatte is, mert végül a tálcámra letett egy gigantikus vizes kávét, meg pici egy pohár tejet egy sziruppal, én meg néztem rá kérdőn és hullafáradtam, hogy öcsém, ez mégis micsoda, mert ez se nem medium, se nem cafelatte, de leginkább nem kettő. Szemeztünk így egy ideig, míg nagy ijedelmére egyszerűen rámjött a röhögés. Úgy őszintén és szívből. Másodnapos nem fürdés után kialvatlanul és feszülten, nyirkos törölközővel és büdös, poros kabáttal betakarózva feküdtünk a KFC egyik padján nagyon hosszú (túl hosszú) órákon keresztül, és mindezek tetejébe még ezzel indul a nap? Óriási.
Ezt a kunmingi transzfert Taipei és Kathmandu közt (oda 21 óra, vissza 11.5 óra volt a tranzit) mindkétszer maximálisan beszívtuk.

Taipei-Kathmandu, Kunming transzfer, 1. felvonás

Sima ügy – 3 órás repülőút Eastern Chinaval Taipei-Kunming (ami így a térképen ránézésre is a semmi közepe).

kunming

Fogyasztható ebéd a fedélzeten, aztán közepesen lassú tempóban megtörtént az egynapos vízum beszerzése is. Pénzt elfelejtettünk ugyan váltani, úgyhogy azt a reptéren kellett – ki is fizettük érte a majdnem 5000 forintos váltási költséget, amit én igazságtalan büntetésnek éreztem egy ekkora kis hibáért, dehát a véleményemmel egyelőre nem tudok vacsorát venni, úgyhogy fizettünk szépen, mint a katonatiszt.
Ettől a kis affértól eltekintve büszke voltam rá, hogy magamtól szokatlanul előrelátó módon minden fontos iratot, információt és térképet kifotóztam a telefonomba (akkor még azt hittem, hogy google nélkül is van élet…naiv voltam és bohó), még a szállást is lefoglaltam előre.
Úgyhogy célirányosan indultunk a hatos számú reptéri busz felé, hiszen annak a végállomására szinte rá is lehet látni a hotelszobából, úgyhogy a tervek szerint jó sokáig alhatunk majd. Meg is találtuk a buszjegyeket árusító bódét, mondom/mutatom a bennülő néninek, hogy akkor hatos busz. Az nincs. Mármint mi az, hogy nincs? 4 órával ezelőtt néztem utoljára a repülőtér honlapját, akkor még volt, mégis mi a fene történt, amíg mi a repülőn ültünk? No bus. Hát jó, ez támadhatatlan tény. Na sebaj, mert a metróállomás is 40 méteren belül van, előrelátó voltam a szállás kiválasztásakor (konfettieső, öntömjénezés), hát akkor megyünk azzal. Metró? Néz rám a néni üres tekintettel: no metro. (?!) No busz, no metro, de óriási szerencsénkre pont van amúgy taxi…persze, azt gondolom, hogy van, meg azt is, hogy mennyire húz le vajon az a tak-shi, amelyik tisztában van vele, hogy annyira tudatlanok vagyunk, hogy a reptérről se tudunk egyelőre magunktól kijutni. Köszönjük, nem élünk vele.
Ezen a ponton elkezdett tikkelni kicsit az agyam, mert ezen kis csacsorászások lebonyolítása közben szépen lassan ránk sötétedett, mi pedig még mindig a reptéren szerencsétlenkedtünk a belvárosi hotelszoba helyett. Felmértük a tehetetlenségünket és gyorsan befáradtunk az információs hölgyhöz, hogy segítsen már rajtunk, ha mondjuk majd ráér és befejezte a beszélgetést a kis barátaival. Kreatívan értelmezte a problémánkat, mert ez a segítés abból állt, hogy nagy kegyesen felfirkantott 3 kínai karaktert egy félbehajtott fecnire, majd közölte, hogy Bus 1, bye. 
Hogy az honnan és merre megy, meddig menjünk, ahhoz képest merre van a hotel…vagy egyébként bármi egyéb hasznos információ jól jött volna, ha ráér két téma között, de inkább nem feszegettük ezt nagyon, csak megmutattuk a buszsofőrnek a cetlit, az biccentett, szóval felszálltunk. Carpe diem, ugyan mi történhet.
Nagyon sokáig mentünk és mikor mindenki leszállt, hát leszálltunk velük mi is. Bizakodva és kedvesen megszólítottunk pár embert, de ezek közül néhányan vagy üvegesre váltották a tekintetüket és úgy meredtek az eléjük tolt papírlapra (végtelenül félelmetes mutatvány), vagy megpróbálták elhitetni velünk – többször sikeresen – némi távolbanézéssel, hogy egyébként mi tök láthatatlanok vagyunk.
Szóval most már a reptér helyett bent voltunk ugyan a városban, de a helyzet kezdett egyre kilátástalanabbá válni (22.00). Néhány perc tökéletesen tanácstalan álldogálás után, mikor elfogytak körülöttünk a megszólíthatónak tűnő emberek, kinéztünk egy hotelt, ahol aztán legalább 5 percig próbáltunk kapcsolatot létesíteni a recepciós lányokkal. Ez nehezebben ment, mint egy random sci-fi filmben az ufókkal, mert a kontaktustteremtés egyébként heves karlengetésből és sikertelen, de lelkes halló-hellózásokból állt, mire ők válaszképpen inkább gyorsan felvették kamuból a telefont (egy karnyújtásnyira sem volt tőlem, hallottam, hogy senki sem beszél benne..még a lány sem), és teljesen valószerűtlen módon csoportosan, nekünk háttal nézték a falat, hátha jólnevelt módon szublimálunk addig. Meglehetősen szürreális jelenet lehetett tehát, mert egy, éppen a pulthoz érkező vendég meg is kérdezte, hogy ugyan mi a nyomorunk tárgya (ez angolul lefordítva annyit tesz, hogy “help?” – nem, csak szeretek idejárni néha integetni), mire megmutattuk neki mindenünket, nézte pár percig szintén kiüvegesedett tekintettel (én ebben a pillanatban elvesztettem a reményt), majd felnézett, hogy “follow me, 15 minutes” és elkezdett rohanni. De nem úgy sétálva-igyekezve, hanem konkrétan alig kaptunk levegőt a hátizsákok alatt, úgy rohantunk szó nélkül a következő 30 percben egy vadidegen kínai nő után egy vadidegen kínai városban, erőteljesen koncentrálva az útvonal megjegyzésére. Hátra sem nézett. Aztán hirtelen megtorpant, felmutatott az ajtóra, hogy “here…bye” – és úgy eltűnt egyik pillanatról a másikra, mint ahogy nekünk kellett volna a recepciós lányok szerint. A felocsúdást követően diadalmasan keresztülvergődtünk a lobbyban dohányzó és köpködő népeken át a pultig, hogy büszkén felmutassuk a foglalást. Megnézték, örültek, majd közölték (bár először nem velünk, hanem a mimikájukkal, ahogy egymásra néztek), hogy itt bizony nincsen semmiféle foglalásunk (22.45), bocsesz.
Itt már éreztem, ahogy átfordult hisztérikusba a hangom – ami csak a belső sikoltozás szolid kivetülése volt -, hogy itt állunk egy világvégi kínai faluvárosban (még mindig) este 11-kor, korán reggel indul a gép, nekünk meg nincs elég pénzünk, se időnk, se google-ünk arra, hogy egy másik szobát kibéreljünk. Nem volt esélyük. Eljutottunk arra a pontra közös nyelv nélkül is, mikor már a szállodaigazgatót is felébresztették, hogy az ő jóváhagyásával végül kapjunk egy szobát, és legyen vége ennek az őrületnek, mert már senki sem élvezi. Kiderült, hogy a szobához tartozó teljes kauciót se tudtuk kifizetni, mert mondtuk, hogy ugyan mi nagyon szívesen odaadnánk, de akkor bizony éhenhalunk reggelre, úgyhogy ha már úgyis ilyen szívélyes belépővel érkeztünk, az a minimum, hogy adott szóra meg is bíznak bennünk, nem?
A szobáról nem szeretnék sokat írni, még kísértenek az emlékek, de maradjunk annyiban, hogy nem csak a lobbyban szoktak még arrafelé dohányozni, és hogy a zuhanyzás közben megölt csótányok száma után úgy döntöttünk, hogy aznap este kivételesen felkapcsolt villannyal alszunk. Már amennyit aludtunk, mert engem hajnalokig fenntartott a rémálmom, hogy elalszunk és örökre itt kell majd maradnunk, új életet kezdeni a kínai egynapos vízummal, és én abba a legnagyobb valószínűséggel belehalok. Mire az ébresztő megszólalt reggel, mi már rég úton voltunk. És mit találtunk a reptéren? Minden internetes információnak ellentmondóan egy óradíj alapú reptéri hotelt…

Kathmandu-Taipei, Kunming transzfer, 2. felvonás

Kész is volt a mesterterv: visszaúton nem megyünk sehova, a hotelben alszunk. Nincs az az indok a világon, amely miatt mi az eleve kései érkezés után az előző tranzitnál jóval rövidebb időre kimenjünk a városba megint. Vagy úgy eleve kimenjünk a városba megint.
A kunmingi reptérhotel óradíja 75 yen (3200 HUF), egy éjszakára 455 yen (19.000 HUF). Sokkal több, mint a sose feledett állítólagos business hotel a városban, de a különbözetet elvesztett idegszálakkal fizettük ki, úgyhogy simán megéri.
Tanulva a saját hibánkból már az utazás előtt napokkal kiszámoltuk, hogy mennyi pénzt kell váltani, majd egy fél napot rászánva körbejártuk Kathmandu turistanegyedének szinte összes pénzváltóját. Pusztán azért, hogy egyetlen egy helyen annyit tudjanak mondani, hogy hát a városban nincs kínai jüan (legalábbis nekünk nincs, gondolom én, mert egyébként minden tele volt kínai turistával), de ne féljünk egyet sem, a reptéren majd lesz. Azt hiszem a meglepő fordulat akkor következett volna be, ha tényleg lett volna. Nem volt. Volt helyette megint a kunmingi reptéren, ami megint olyan kellemes volt, mint egy szájzáras foghúzás, de még mindig élénken éltek bennünk az előző megpróbáltatások, szóval nem volt kérdés.
Már célirányosan, pénzzel, táskával megpakolva indultunk a reptéri hotelhez – hogy arra a látványra nyíljon ki a lift ajtaja, ahogy az orrunk előtt egy francia pár abban a pillanatban vegye át az utolsó szoba kulcsát a pultnál.
Az agyam tikkelt ugyan kicsit, és hallottam azt is, hogy Tomas mintha kissé zihálva venné a levegőt mögöttem, de moderáltuk magunkat. Mégiscsak létezik még Kínában a halálbüntetés.
Vigasztalódásképpen egy tripla adag McDonaldsos extramenüvel kezdtük az estét a KFC-ben.

**********

– Two medium café latte, please..ok? – I asked uncertainly, although I was firmly and clearly pointing at the latte on the laminated paper, and with my other hand showing him my two fingers. I really needed them. So he nodded, then two absolutely different prices popped up on the screen. Well, I thought I do not mind paying less with some weird Chinese promotion, so I rolled with it.
He was nodding, he was smiling, yes, two caffelattes, sure, and then put a gigantic (I am not lying, it was a huge one) americano and and a small cup of milk with syrup onto my tray. I was looking at him suspiciously, like this is anything but two, cafelatte or medium, why are you doing this to me, I’m dying inside already? So we were staring at each other uncomprehendingly at 5 am in the morning, until I suddenly burst out to an honest and forgiving laughter and just left.
We have been staying at the airport of Kunming for way too many hours by then, sleeping on a bench of KFC, using our wet towels and dirty, dusty jackets as blankets. We were messy, greasy without even having an option to take a shower.
We had to transfer here from Taipei to Kathmandu and from Kathmandu to Taipei. And both occasions were incredibelly awful.

Taipei – Kathmandu, Transfer in Kunming, part 1.

Smooth – 3 hours flight with Eastern China to Kunming (which looked exactly the middle of nowhere on the map – no offense). Edible lunch onboard, then really slowly got through the visa ladies to get the one-day free transfer visa. Obviously we forgot to exchange money to Chinese yuan, so had to pay the 50 RMB (7.5 USD) commission which was according to my opinion unreasonably too much for such a small mistake, but whatever, I cannot buy food with my opinion, so we payed.
Apart from this small affair, we were actually wellprepared, as I took screenshots of all the informations, tickets, routes and maps (although at that moment I found it very useless…I could imagine a life without Google. I was young and naive) and I even booked the accomodation in advance.
So once we arrived we targeted Bus No 6. right away, as our hotel was actually facing to the terminal station of it, which was supposed to mean a good sleep before heading back to the airport the very next day. We found the ticketvendors, I told (or rather showed them), that we need two tickets to this particular bus, to receive the most unexpected answer: no bus. I mean, 4 hours before I was still checking the official website of this airport to assure the existence of the transfer buses, what could possibly happen in these last 4 hours that led to the disappearance of Bus 6? Nevermind, I felt confident, because (self-justification) I chose the hotel with many approachable ways, so I presented the new plan: we take the metro, which is 40 meters away from the accomodation. She looked at me again with her glassy eyes: No metro.
So no bus, no metro, but as lucky as we are, there are plenty of taxi drivers waiting for the right moment to take care of us. Sure. I could already guess how much profit they are hoping to get from our overpriced ride if they know we cannot even get out from this airport alone.
I started to feel some tingling feeling in my skull, as the time was just passing, it was already sunset and we were still standing at the entrance of the terminal instead of the entrance of our hotel. For sure we needed to find some help, so reached the information counter real fast where we accidentally disturbed the lady and her friends talking about some superimportant things. After seeing our problem, she drew three random characters on a piece of paper, then put it into my hand: Bus No.1, bye.
Some more information like when should we get off, how do we find the hotel, where is this bus exactly – or anything similar would have come useful, but we were not greedy, and she also had to continue the unashamely disrupted conversation, so we actually found the bus by ourselves and got on.
The bus route was way longer than expected, and without any previous plan, we got off when everyone else did. We tried to ask some people very politely and friendly to help us, but they either stared at the paper again with the glassy eyes (quite scary) without saying anything or pretended successfully that we are invisible. There were we, finally out of the airport, still not closer to the hotel. The tingling sensation got worse.
After everyone disappeared (especially the ones we talked to), we decided to enter the closest and seemingly international hotel nearby with the hope of finding someone with a beginner English. What came next was the worst comedy ever. We tried to get in contact with the receptionist girls on the other side of the counter, but it was harder than contacting the aliens in any random sci-fi. The procedure itself included intense waving with loud and clear hellos for minutes.
As the answer one of them picked up the phone pretending to have a call. The phone was around 1 foot away from me, so I did hear…I mean did not hear anyone talking on the phone. Not even the pretending receptionist. Crazy. The other girls simply turned their back on us (literally!!), staring at the wall and probably waiting for us to finally sublime from there. It was a surreal situation. So surreal that after eyewitnessing the whole thing, a hotelguest came to us to ask what is actually wrong? (She used a more sophisticated question: “help?” – no m’am I just like waving occasionally.) We showed her every paper we got so far, and she started to stare at it again like everyone else, and that got me losing all hope instantly. Then unexpectedly she turned to us and said “follow me, 15 minutes”. That is how we were running for half an hour – breathlessly due to the the big bags-, after a random lady in a random city, despairingly trying to memorize the route. She didn’t even turned around once to look at us. Suddenly just stopped, pointed up to a door, said “here..bye” , then disappeared as quickly as the receptionist girls were expecting us to disappear. After we pulled ourselves together, gloriously marched through the lobby that was full with smoking and spitting people, and showed the golden ticket, the confirmation email as the key and solution to everything. They checked it, they were happy, then informed us (well not directly, but we could easily read their metacommunication) that they cannot find us in the system.
I could hear my voice turning into something hysterical, which was an absolut moderate version of my mind screaming inside, that we are here, in the middle of nowhere Chinese little city at 10.45 pm, with just a few hours left until our next flight, with no money, time or google to find any other hotel, nor any bus to take us back to the airport. They had no chance. Without any common language we got to the point when the hotel director was awakened to got the people prepare a room for us, just to make this mess stop. It turned out we also could not pay for the whole caution money – well in fact we could have, but then would lose the chance to eat. But hey, we built such a nice relationship on common trust and respect by now, they could take our words instead, right?
I really don’t want to write about the room of the so called business hotel, because it brings forth the memories. Let me just say that after counting the cockroaches we killed during showering, we decided to make an exception and sleep with all of the lights on. It was not about having a good sleep anyway, I had some disturbing nightmares about missing the flight and then need to start over our life over there, with the 24 hrs visa, and then I must die. By the time the alarm started to beep, we were already on our way. And you know what did we find in the airport despite all infos found on the internet? An airport lounge….

Kathmandu – Taipei, Transfer in Kunming, Part 2.

Our masterplan was ready: we are not going anywhere out from the airport, we will sleep in the hotel. Partly (and luckily) because we don’t have as much time as before, but mostly because there is no chance I am going out again to the city.

Kunming Airport Hotel, Floor B2

75 yuan/hour (11 USD)
455 yuan/night (66 USD)

It’s more expensive than most hotels in the city, but I had to pay the difference with my dead nerves anyways, so definitely worth the price.
We were learning from our own mistakes, and counted days before the amount of money we would need to survive. We spent a half day visiting most of the money exchangers in the tourist area of Kathmandu just to learn that none of them has any yuan (at least not for us, because the city itself is full with Chinese turists otherwise), but they were calming us down – don’t worry there will be at the airport. Plot twist: there wasn’t any.
So we payed again the unreasonably high amount of comission, but for the greater good, as the memories were still vivid, it felt a little less painful.
We approached the hotel with the fantasies of having a hot shower and sleep some hours before the next flight – just to open the escalators door to see the moment of a random French couple receiving the key of the last available room.
I felt the tingling feeling harder than ever, and perceiving at the same time that Tomas has started gasping behind me, but quickly changed the face expression and our thoughts as death penalty is still a thing in China.
As a needful comforter, we ordered the triple size extramenu at McDonalds. For starter.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s