Dal bhat és esküvő || Dal bhat and wedding

Nepál legnépszerűbb étele a dal bhat. Annyira népszerű, hogy napi kétszer is ezt eszik, minden áldott nap. Lencseleves a főtt rizs mellé, mellé pedig változatos curry kecske- vagy csirkehússal, karfiollal és krumplival. Nagyjából hasonló ízvilágot hoznak, mint az európai indiai éttermek, azzal az óriási különbséggel, hogy itt nem csíp kétszer a csili, csak egyszer okoz masszív bélelhalást.
Habár már hetek óta úton vagyunk, egy kezemen meg tudom számolni azokat a napokat, amikor csak ketten voltunk, eddig vendégváró (és ami ennél fontosabb, hogy ténylegesen vendégszerető) családoknál laktunk, és mindenhol volt legalább egy Mami. Az már teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy tradíciók ide, kulturális különbségek oda, lényegtelen, hogy az ember melyik földrészen, valamint hogy kézzel, pálcikával vagy villával eszi éppen a vacsorát, ha családban van, sosem lehet annyira felnőtt, hogy önállóan el tudja dönteni, mikor lakott jól. Kizárt. A közelben egy sasszemmel figyelő anyukának mindig résen kell lennie, hogy egy váratlan pillanatban csupán a biztonság kedvéért a tányérra tudjon tenni még legalább egy másfél adagnyi ételt repetaként, nehogy meggondolatlanul éhen haljon bárki is. Az esküvői svédasztal csak annyi különbséget hozott, hogy nagyjából 10 percenként már nem csak a mamik, de teljesen random emberek is odafordultak hozzánk, hogy nehogy elfelejtsünk enni. Igaz, hogy nem csak amiatt, hanem mert valószínűleg egy fehér zsiráf is kisebb feltűnést keltett volna, mint mi ketten.
Hogy Nepál mennyire koránfekvő ország, azt mi sem mutatja jobban, hogy az esküvő hatig tartott. Mármint este hatig. De addig nagyon. Az egész igazán varázslatos volt, minden a régi tradíciók szerint zajlott, nekünk pedig egészen újra kellett gondolni sok mindent, amit eddig az esküvőkről hittünk. Minden nagyon színes volt, és olyan szigorú és hosszú menetrendet követett, hogy én megkérdőjeleztem némely folyamat közben, hogy a jelenlévők közül, a papbácsin kívül bárki is tudja, hogy pontosan mi történik és miért. Persze a nagy dolgok jelentését szerencsére valaki mindig megsúgta a hátam mögül (most adják át a másik családnak a menyasszonyt, most fogadják be…), így nagyjából tudtam követni az eseményeket, Tomas pedig fotózott úgy saccra egymillió képet. Eleve a vőlegény oldala egy rezesbandával, az utcán táncolva érkezett, és egészen addig mulattak az úton, amíg az örömapa be nem invitálta őket a lányához. A rezesbanda végigkísérte az egész napot – a lábmosást, a virágdobálást, a füstölőket és a szentély körüli sétálást. Még kötélhúzás is volt – a két család felsorakozott a pár mögött, és amelyik oldal nyer, a tradíciók szerint az az oldal fog dominálni a fiatalok házasságában. A szokások szerint ellopták a vőlegény cipőjét, felkenték a vörös csíkot az egyébként babaszerűen gyönyörűre kisminkelt menyasszony homlokára, illetve nagyon sok olyan dolog történt, hogy néha mi ketten teljesen értetlenül néztünk fel egymásra a szentély két oldaláról, hogy vajon a másiknak van-e sejtelme arról, hogy éppen mi történik, vagy most csak minket tesztelnek.

A végén a záróceremónia során véglegesen átadták a lányt az új családjának…míg a fiús család az autó körül mulatott a bandával az új lány megszerzése miatti örömükben, addig az átöltöztetett arát lassan, búcsúimákat mormolva körbevezette a családja a szentély kialudt tüze körül, és úgy adták át a férjének. Az egész olyan szinten felépített, ki tudja hány száz év alatt kitalált, a véletlenre semmit sem bízó koreográfiával történt, hogy a végére a család női fele zokogott a meghatottságtól. Én is.
Akkor már kezdtem kissé belázasodni (a gyógyszeres szettet Taipeiben kettéválasztottam a hozni-nemhozni csomagra…és eltettem a rossz pakkot), mert valószínűleg nem tett túl jót a fátyollal eltakart haspólóban bulikázás a 15 fokban. Tomas sokkal szerencsésebbnek bizonyult a maga kényelmes ruhájával, mint én a szárival (még ha a megfázást le is számítjuk, mert neki még zakó is járt a hosszúujjú mellé), mert nekem körülbelül minden egyes felállást és leülést egy megfontolt 5 másodperces meditációval kellett kezdenem – és hát ugye nyilván másfél percenként kellett ide menni, oda leülni, közös képre beállni, szóval mikor jártamban-keltemben elsétáltam a mosdók előtt, mindig elkapott és berángatott egy random néni, hogy újrafazonírozza rajtam a szettet, miközben elmondja, hogy mennyire rosszul csinálták meg ezelőtt. Én meg ekkor már nem mertem mondani, hogy egyrészt nagyon kellene pisilnem, de nem merek elmenni, mert nem találom a ruha alját, másrészt meg az elmúlt 15 percet egy széken törökülésben töltöttem, miközben az orrkarikámat kicselezve próbáltam betolni egy fagyit, és terveim szerint oda is megyek vissza, tehát az lenne a csoda, ha kitartana bármeddig is.

*****

Nepal’s most popular dish is dal bhat. It’s so popular, people even eat it twice a day, everyday. Lentil soup with rice, and the side dish is curry with goat, chicken, cauliflower and potato. They taste similar to the Indian restaurants found in Europe, with a bit difference: here you cannot really joke about the chili burning you twice, it’s more likely about massive intestinal necrosis, if you are really not used to hot food.
Although we have been travelling for weeks now, we have barely been staying alone, but with really guest welcoming (more importantly guest-loving) families with at least one Mom. I am absolutely and irretrievably sure that no matter the cultural differences, the language barriers, no matter on which part of the world you are or whether you are eating with hand, chopstick or fork and knife – you can never be adult enough to decide if you are full or not. No way. There must be the eagleeyed mum, who is checking and immediately refill your plate once you finished the first round (probably with an extra one and a half portion), in case you would starve to death due to the reckless behaviour of only eating once.
The buffet at the wedding made the difference – there not only the mommies, but also random strangers warned us not to forget about eating. Of course they also came to meet us because even a white giraffe would have made less splurge than us.
Nepal goes to bed really early. So early that the wedding itself finished around 6. 6 PM. But until 6 pm the day was full. We really had to rethink a lot of things we knew about weddings before. Everything was truly magical and was going according to the old traditions, although I did question sometimes whether anyone has an idea about what and why those things were going on. Fortunately there was always someone behind my back who could translate the important things (like transferring the bride to her new family, accepting her…) so I could really follow the happenings, meanwhile Tomas shot around 1 million pics. At least.
The groom and his family arrived with a big brass band, dancing on the street, until the bride’s dad invited them into the venue. The band was staying all day long – adding background music to everything: the flower throwing, feetwashing, walking around the sanctuary etc. There was even rope pulling between the families to decide which side will rule the marriage later. According to the traditions the groom’s shoes were stolen, and the red tika was applied on the forehead of the doll-like, unbelievably beautiful bride…and also many other things happened that left us two pretty confused and were just looking at each other, that maybe the other one knows what is going on.
In the end the bride was officially given to the groom’s family. They were dancing and cheering outside while the family of the bride took farewell, walking around the sanctuary and the extinguished fire before handing her over to her new family. It had a predictable, carefully constructed choreography, so no wonder the women in the family was sobbing unstoppably. And so did I.
By that time I was starting to be a bit feverish (of course I left all the medication in Taipei…after carefully preparing them), as having only a top with some veil on it might not be the most suitable dress in 15 celsius degree. Tomas was way luckier than I – not only he had a suit on the top of his clothes, but I had real troubles getting up and sitting down. I needed like 5 seconds of meditation to prepare everything for moving…and of course nothing else is actually happening on a wedding but picture time over there, go here, go there, so it was way to many 5 seconds.
Luckily almost everytime I passed the restroom there was always some lady who dragged me in and started to recreate the whole outfit on me, and was very dissatisfied with the previous adjustments. And by then, it was already too late for me to say I really need to pee, but I cannot because I cannot find the bottom of the dress, and that it really was not the previous lady’s fault, but I have been sitting in a yogapose in the last 15 minutes, trying to eat the icecream with the huge nosepiercing, and I will most likely do it again, so there is a big chance, I am the cause of ruining the sari.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s