Esküvő előtt Kathmanduban || Wedding prep in Kathmandu

Szerencsére Poonam nem az idegbeteg menyasszonyok közül való – két nappal az esküvői eseménysorozat előtt még teljes lelki békében válogattunk a dekorációk között, miközben azon lamentált, hogy vajon melyik fodrászt válassza majd.

Azért egy többnapos, 500 fős hagyományos rítusokat követő lagzit összehozni szerintem már önmagában is egészen idegtépő dolog lehet, de az, hogy ennek tetejébe még azt is vállalták, hogy minket is vendégül látnak, az valami elemi jófej dolog. Végtelen kedvességgel vonnak be a mindennapjaikba és az előkészületekbe, és egy percig sem éreztették velük, hogy útban lennénk vagy zavarnánk, még akkor sem, ha néha konkrétan több figyelmet igénylünk, mint a menyasszony maga.

A hét elején, mikor még mindenki dolgozott, körbejártuk tömegközlekedéssel a kathmandui nevezetességeket – már ami maradt belőlük a 2015-ös földrengés után. Elmentünk Pashupathinathba, ahol a hinduk elbúcsúznak a halottaiktól és elégetik őket, körbejártuk a Boudhanathot, ami Nepál leghíresebb és legnagyobb sztupája, elbuszoztunk a Swayambunathoz, ami a Majomtemplom néven ismert a sok ottlakó (kevéssé barátságos, ámde annál enyvesebb kezű) majom után és ahonnan teljes panoráma nyílik a porfelhőbe burkolt Kathmandu-völgyre. Valamint körbejártuk a leomlott templomparkokat is (amikért kifejezetten vérzik a szívem), majd délutánonként a turistanegyedben koktéloztunk a tetőteraszokon.
A város önmagában is rendkívül élvezetes, de tény, hogy a turistanegyedet elhagyva mondjuk azt, hogy…kihívásokkal teli. Az útikönyv szerint a közlekedési baleset esélye Kathmanduban körülbelül harmincszorosa bármely random európai város statisztikájához hasonlítva. Szerintem ez a szám kamu. Egyrészt azért, mert a könyv a turistáknak inkább a taxizást ajánlja, azt is csak a turistanegyedből ki és vissza, másrészt pedig az írója valószínűleg soha nem kapaszkodott fél fenékkel a mozgó mikrobusz nyitott ajtaja mellett, mert onnan nézve a 30 nevetséges eufemizmusnak tűnik csupán. Mondjuk az még mindig egy pozitív dolog, hogy egyáltalán be tudnák zárni az ajtaját…ha akarnák.
A helyi tömegközlekedés ténylegesen parádés: létezik a klasszik busz, a mikrobusz és a háromkerekű tempo (tuktuk).

A jegyárak a komforttól (nehéz ezt a szót ilyen vonatkozásban leírnom) függően kb. 25-50 forintba kerülnek, és mindegyikbe a józan ésszel felfogható utazóközönség sokszorosát sikerül besűríteniük. A 6 személyes tempóban simán utaznak 15-en, a 8 személyes mikrobuszban 22 embert számoltam össze, míg a buszra szerintem a másfélmilliós város negyede felszáll egyszerre, mert előbb-utóbb mindig elérkezik a pillanat, hogy már abban sem vagyok biztos, hogy a saját lábamon állok. A KRESZ az utasbiztonsághoz igazodva szintén csak elméleti síkon létezik: igazából praktikusan annyi sávos az út, ahányan elférnek rajta egyszerre. És ez egytől hétig bármi lehet. Hogy mégis legyen valami közmegegyezésen alapuló rendszer, a sofőrök leginkább hangüzenet formájában kommunikálnak egymással – a dudálás jelentheti, hogy vigyázz, jövök, megyek, szembejövök veled, jobbról előzök, balról előzök, előztem, mögötted vagyok, lefordulok, kanyarodok, húzódjál le, álljmárarrébb, mitcsinálszmár…már egy komplett szótárat sikerült összeállítanunk.

Maga az esküvő első napja igazán hangulatos és mozgalmas volt a virágokkal, vendégekkel és minden földi jóval ellátott ceremóniateremben. Egész este rendületlenül festették a lányok kezét a hennával, amiért én persze pofátlan módon kétszer is sorbaálltam. Hát most mit tegyek, nagyon tetszett. A festés után cukros citromlével átdörzsölték a mintát, és meghagyták, hogy víz már ne érje a kezem aznap, ebben kell táncolni, aludni és létezni, hogy elmélyüljenek reggelre a színek a bőrömön. Hát leginkább az arcom mélyült el ennek hallatára, mert ha tehetném, eleve a műtéti bemosakodás állapotában élném az egész életemet, nemhogy még cukros fél kézzel tekerjem ki magam a 6 méter ruhából és aludjak az ágyamban. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy vigyáztam rá, amíg tudtam.
Az este folyamán egyszer csak eljött a pillanat, mikor én már a körbemázgált jobb kezemet feltartva próbáltam nem belekenni senkibe és semmiben, mikor (számomra mindenképpen) váratlanul megérkezett a rituáléra a vőlegény és családja. Így történt, hogy mivel se kezet fogni nem tudtam a bemutatkozáshoz, se egy tiszteletteljes namaste-ra nem futotta: a vőlegénnyel, akivel életemben először találkoztam a saját esküvőjének ceremóniája közben – bal kézzel kellett lepacsiznom.
A második, a mai nap a készülődés jegyében telik, miután a házi szentélyben minden imát elmondtak, hogy a menyasszony átkerülhessen az új családjába (és immár a családi szentélybe ő sem léphet többet), a család idősebb nőtagjai elmennek a vőlegény házába, hogy rituális keretek között meghívják a másnapi esküvőjére. Én mondjuk ezt inkább kedves figyelmeztetésnek nevezném inkább. Mivel mi se a szentélybe nem mehetünk be, se a család nőtagjai nem vagyunk, kézzelfogható segítséget pedig nem tudunk nyújtani, hát elmentünk a szabóhoz felvenni Tomas esküvői felöltőjét. Mivel itt hihetetlen, otthoni mércével a legjobb minőségű ruhaanyagok vannak (gondolom míg Bangladesből Európába eljut, itt is lekerül pár rakomány), ráadásul rekordtempójú szabókkal, Tomas a tradicionális ruha mellé varratott magának egy teljesen testreszabott öltönyt is, amivel kevesebb, mint 4 nap alatt el is készültek. Én megérkezésünkkor kaptam ajándékba egy szárit, amit majd az esküvőn kell viseljek, úgyhogy ehhez már csak ékszert kellett választani. Ki is néztem egy visszafogott, szerény kis nyakláncot – Poonam rosszalló tekintetét látva rögtön vissza is tettem a helyére, és választottunk egy olyan szettet cserébe, amit valószínűleg az életben többet nem tudok felvenni, mert az is megvakul a kétkilónyi fuksztól, aki véletlen mögém néz.

Az esküvő után még mindig lesz majdnem három hetünk utazgatni, úgyhogy többek közt – bár még nem döntöttünk véglegesen a tervekről – elmegyünk a Himalája lábához Pokharába, ahonnan az expedíciók indulnak. A kínálkozó alkalom ellenére egészen valószínű, hogy nem megyünk majd többnapos túrára, mert:
1. Nincs hozzá megfelelő felszerelésünk.
2. Sose voltunk még többnapos túrán, és van egy olyan érzésem, hogy nem az Annapurna alaptáborában szokták kezdeni a tőlünk ügyesebbek.
3. Mikor megkötöttem Nepálra a kiegészítést a biztosításomra, nem sokkal utána kaptam egy levelet, hogy mintegy mellékesen informáljanak róla, a földrengés óta határozottan megszaporodott a hegyi betegséggel járó helikopteres mentések száma a Himalája-kirándulások kapcsán – ugyanis a mentést privát társaságok intézik, és előre, ott helyben kell kifizetni a lehozatal csekély 2000-10.000 USD költségét, tekintettel arra, hogy nem ritka a visszaosztás a „véletlen” problémákat okozó túravezetőknek. De azért sok sikert, jó szórakozást, csak azért írták ezt az emailt, hogy tudjak róla: esélytelen, és ne is számítsak rá, hogy egy fillért is beleadnak a mentésbe, ha esetleg úgy alakul. Szóval inkább ne alakuljon úgy.

••••

Luckily Poonam is not the neurotic bride-type – we were still picking and choosing the decorations  just about two days before the wedding, and she was still thinking about which hairdresser she might want to choose.

I guess hosting an almost week long wedding celebration for 500 people can be itself nerve-racking, but on the top of that the family is also taking care of us so we can be a part of it at first hand. They really involve us into their everyday life and preparations with great kindness and they never ever made us feel that we are in the way or bother them in any way – even if we actually need more attention sometimes than the bride herself.

At the beginning of the week, when everyone was busy with work, we visited most of the sights in Kathmandu…or rather the ones left after the 2015’s earthquake. We went to Pashupatinath, the openair crematory for the Hindu people, walked around Boudhanath, which is the greatest and most popular stupa in Nepal, we took a bus to Swayambunath, the Monkey Temple, which is well-known for its not so friendly, but also quite light-fingered monkeys. But at least you can get a full panoramic view over Kathmandu-valley (and the airpollution above it). We also visited the ruins that remained from the many hundred years old temples (my heart is really bleeding for them) and in the afternoon we enjoyed some cocktails in the rooftopbars of Thamel, the tourist district.
The city itself is absolutely amazing, but once you left the touristy part, let’s just say…it’s challenging. According to the travel guide, the chances of getting involved with a traffic accident is 30 times higher than in any random European city. I don’t think that is true. First of all because the book only suggests to take taxis from and back to Thamel once it gets to the getting arounds, second, because I believe the writer has never ever tried not to fall out through the open door of the moving van while sitting on only one butt, because from there, 30 is really just a ridicuolus euphemism. But the positive thing: at least that van had a door.
The public transportation is pure fun: there are buses, micros and the tempos (better known as tuktuk). The fare prices are somewhere between 10-20 rupees (0.2-0.4 EUR), but the number of the people that can fit into each one of the vehicles are unimaginable. The 6 seated tempo can carry 15 people, I could count an average 22 people inside the 8-seated van, and I guess like one quarter of whole Kathmandu can fit into an normal size bus for sure.
The traffic rules only exist in theory, there are always as many lanes on the roads as many cars can fit. Somewhere between 1 and 7. But at least one consensus has been reached: the usage of the horn. It can have several meanings I’m coming, going, turning right, turning left, behind you, in front of you, theheckareyoudoing…etc. Quite a dictionary needed for only one sound.

The first day of the wedding was really memorable and lovely with all the flowers, guests and all the pretty stuff in the ceremony room. The girls were drawing henna all day long, I even queued twice. Yes, I did like it. Then they rubbed the whole thing with sugary lemonjuice and suggested me not to wash it until next day, so the figures would be even brighter and more beautiful. I mean…I would continously perform surgical scrub in like every 10 minutes in my life if I could, so let’s just say I have tried my best. Also it caused some troubles – I was happily hanging around with my ready and pretty hennas, making sure I am not touching anyone or anything, when suddenly (or at least suddenly for me) the groom and his family arrived. I have not met him before and at the moment I was actually unable to shake hands or even to show up an actual namaste; this us how I ended up giving a high five with my left hand to the groom on his own wedding. Holycrap.

The second day was assigned to worshipping to the gods about transferring the bride to her new family, and later on the women of the family visited the groom’s house to hand over the invitation card to the upcoming wedding the next day. I would rather call it a kind reminder. Since we are not allowed to go into the worshipping room and we are neither known as the female family members, we decided to pick up Tomas’ newly tailored traditional suit. Since there are some real great fabrics here (would be the top-end category in Europe) and also quickly working tailors, Tomas ordered a whole new suit as well which was actually ready in less than 4 days. I got my sari as a gift from Poonam’s family so I only needed to get the matching jewellery. First I chose a simple and plain necklace just to put it back immediately as I saw Poonams face, and went for the blingbling instead. I’m pretty sure I won’t use it anymore in my life as even those people would go blind who just take a quick look behind my back.

After the wedding we will still have three weeks of travelling, so first stop is Pokhara, right next to the Himalayas. It would be quite obvious to go trekking, but we probably won’t because of the following reasons:

1. We don’t have the equipments.

2. We have never been trekking for days, and I have the feeling people don’t usually start this thing with the Annapurna Base Camp.

3. After signing the insurance for Nepal, I got an email from the insurance company. It stated: FYI the number of helicopter rescues due to the altitude sickness has been significantly increased since the earthquake. The reason behind it that sometimes there are some bribing going on between the unprofessional travel guides and some of the rescue teams (which are private companies). In order to take the people in need down to the nearest hospital, the cost of the helicopter rescue has to be paid in advance. This might be between 2000-10.000 USD. Oh yes, they just sent this email to let me know: no way they are paying anything in case of any helicopter rescue. Anyway, have fun and take care. How thoughtful.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s