Lámpások || Lanterns

Van egy új lakótársunk. Elég vegyes fogadtatásban részesült. Én elneveztem Lacinak, miután nem sikerült megölnöm (azért nem vagyok egy pszichopata, hogy előbb nevezzem el és utána gyilkoljam meg), Tomas pedig azóta egy csótányirtóval a feje mellett alszik.

Nézd már, az mi?
– Csótány.
– Nade…ezek itt ekkorák?
– Hát látod.
– Jó. Azonnal el kell innen mennünk.
– Új albérletbe?
– Nem. Haza.

Azóta Laci az ágy alatt él és a gyermekeknek hála, akik előszeretettel tapossák szét az előtte az ágyunk középén majszolt csipszet, mindig van mit ennie. Apropó gyerekek. Immár egészen valószínű, hogy Mazsolababa teljes agyi rokkantaknak néz minket, mert már meg sem próbálja elmondani a dolgokat, csak megfogja a kezünket és odahúz, vagy elmutogatja. Az egyik reggel Mazsinak szólítottuk, akkor pedig lesajnálóan forgatta a szemét, és egy sóhaj mellett kijavított: nem Mazsi, hanem MA-ZSO-LA-BA-BA. Anyám…

Az elmúlt hét egyébként az intenzív lakáskeresés jegyében telt, úgyhogy annyiból álltunk ki, hogy reggel kelés, reggelire hamburger és kávé (a reggeli hamburger az egyik legnagyszerűbb találmány az én szememben), aztán az összes lehetséges csatornán elkezdtük lapozgatni a hirdetéseket. Nagyjából 5-7 óra keresgélés után összeszedtünk kb. 8 lakást, ami potenciálisan jó lehet – hol van már az előző posztból a lamentálás, hogy vizes vagy száraz fürdőszobánk legyen….már elég lett volna egy nem rohadó csap is. A felhívott nyolcból 6 tulajdonos azonnal agyérgörcsöt kapott, amint meghallotta, hogy angolul kellene beszélni – ketten azt kamuzták, hogy tudnak, végül egyetlen eggyel eljutottunk addig, hogy igen, a lakás miatt hívjuk. Lakás. Nem, nem iroda. Nem. Lakás. Igen. Angolul. Lakás. Otthon. Apartman, ok?…Jó, hagyjuk, mindegy.
Néhányba sikerült azért időpontot foglalni (mert Gavin beszélt velük helyettünk, és mert Mandy is keresett nekünk).
Az egyik nap például kibuszoztunk a világ végére is a hegyek közé (ráadásul azt mi szerveztük egyedül), egy újonnan születő kerületbe, ahonnan jövő héttől indul majd a metró a belvárosba. A hirdetés szerint a metrómegállót egy folyosó köti össze a lakóházzal. Szuper. Keresztülbuszoztunk a dzsungelen, megtaláltuk az ingatlanirodát, ahova a randevút megbeszéltük, időben is voltunk, betoppantunk – ééés azt sem tudták, kik vagyunk és mit keresünk ott. Végül valahonnan előkerült egy asszony (de nem az, akivel telefonáltunk, mert ez csak a google fordítóval tudott angolul), majd elénk tett két kávét. Még a felénél sem jártam, mikor közölte, hogy indulunk, itt a kocsi. Milyen kocsi?! Válaszra nem várva betuszkolt minket egy csipkével kivert hátsó ülésre, ami stílusát tekinte leginkább halottaskocsinak felelt meg. Kész, itt vége a mesének, Gavin elérte célját, elcsábított a világ másik felére, itt pedig menten kivágják a vesénket az erdő közepén, hallgatni kellett volna a szülőkre, mikor valami idegen emberekről meg idegen autókba való beszállásról magyaráztak. Persze ők ebből csak annyit érzékeltek, hogy röhögcsélünk a hátsó ülésen, teljesen kizárva minden konstruktív beszélgetés lehetőségét.

Összességében egészen sok lakást megnéztünk. Voltak köztük jobbak, rosszabbak, egyben azonban mind hasonlított – konkrétan nem fértünk el benne. És ez nem valami költői túlzás, hanem tényleg, ketten egymás mellett maximum csak oldalazva tudtunk közlekedni mind a maximum 25 négyzetméteren, ami azért lássuk be, elég messze van az élhető tér fogalmától…ha pedig galériával bővítettek, annál rosszabb volt, mert se alatta, se felette nem fértünk el benne – és ugyanúgy oldalaztunk.
Én kínomban néha inkább facebookot pörgettem (mert ott legalább nem voltak ocsmány lakások) és nagyon jól tettem, mert így találtam meg a Gettót. Na nem ilyen sátras-kerítéseset, hanem épp ellenkezőleg – az egyik csoportban megtaláltam a háztömböt, amelyben főként európaiak és amerikaiak élnek egy kupacban. Akkor még nem tudtam, hogy nem ok nélkül. Az egyik angol lány kínálgatta átvételre az albérletüket, mert SOS haza kellett utazniuk. Egészen addig a pillanatig zavart a gondolat, hogy mi lesz így a helyiekkel, a beilleszkedéssel, a nyelvgyakorlással…míg be nem léptem. ÚRISTEN, VAN HELY. Jó, ennyit az integrációs törekvésekről, teszek rá magasról. Holnap írjuk a szerződést, utána már képeket is tudok mutatni.

Másnap ezt, illetve a laptoptól való elszakadás lehetőségét megünnepelve elmentünk a PingXi Lámpásfesztiválra. Első blikkre leginkább egy saccra egymillió kínai turistával tuningolt standard falunaphoz tudnám hasonlítani. Kissé frusztrált is lettem, mert két és félórát vonatoztunk állva és éhezve, holott vattacukrot a hajdúhadházi majálison is tudnék venni, és ott még a vonat elé sem lök ki a boldog tömeg.
Mindenesetre megvártuk a sötétedést, és akkor már érthető lett az emberek szerelme is a fesztivál iránt, mert nagyon békés és különleges hangulatot generált a több száz, jókívánságokkal és reményekkel elindított lámpás. Kivéve, amelyik útközben meggyulladt és füstölve zuhant lefelé. Mi is felküldtünk egy négyszínűt  a kívánságainkat rárajzolva (ki tudja, milyen nyelven beszélnek az istenek, nem kockáztathattunk). Minden színnek külön jelentése van, nézzétek meg, hogy ti mit választottak volna:

image

******

We have a new roommate. I named him Laci (right after I intended to kill him…surely I am not a horrible human being to name him first and then assasinate), and ever since Tomas is sleeping with cockroach spray right next to his head.

Look, what is that?
– Cockroach.
– But…this is so big.
– Apparently.
– OK, we have to leave.
– To another apartment?
– No. Home.

So Laci is now probably living under our bed, and since the kids like to eat and stomp chips in our bed, he definitely has enough food. By the way, the kids. They are adorable, absolutely cute superfriends. Now I am pretty confident they think we are the special kind of retards, because they do not even try to explain things anymore, only showing what they want to do, and once we called Elsa for Mazsi (a shorter version for her Hungarian nickname), she immediately corrected it with some pity in her eyes: not Mazsi…MA-ZSO-LA-BA-BA. Jeez.

The last weeks was spent with an intense search for apartments, so we woke up, picked up some coffee and breakfast hamburger (that is really one of the greatest inventions), and then we started checking every single flat we could find on the web. After around 5-7 hours, we collected a maximum of 8 which we found interesting. Out of 8 we called, 6 landlords/agents got an instant stroke, hearing that we want to communicate in English, 2 said that they can speak English, and with 1 we could actually talk about the flat…Yes, we are calling because of the flat. The FLAT. No, not office…In English…the flat…from the advertisement site. House. Home. Apartment….OK, nevermind, bye.
We actually had some meetings (because we handed the phone over to Gavin and he fixed it for us, and because Mandy was so nice to schedule us some). We even took a bus to a brand new district, Linkou, right through the jungle, because from next week or month, a new metroline will travel through it, connecting it with the downtown, and the advert said the apartment is just right next to the station. Great! We got to the address that was told to us, found the agency, we were there on the time that was scheduled…aaaand nobody had an idea, who we were. Finally a random lady appeared, gave us some coffee and told us to wait, the car is here soon. What car?! I could only drink half of my latte, when they told me to get into the back seat of a car, which was nicely decorated – like a hearse (the funeral vehicle). That’s it, it’s over, they are cutting our kidneys out in the middle of the jungle, and we should have listened to our parents giving advices about not to get into any foreigners car. Of course, they only understood that we are laughing constantly on the back seat (about the idea, of that it was Gavin’s perfect kidnappings plan), making any constructive conversation impossible.

In total we have checked a lot of flats. There were better and worse, but they all shared one quality – they were simply too small for us. And now I mean really smallsmall, we could only sidle through the whole apartment, which was usually an average of 25 squaremeters. A loft made it even worse, because we didn’t have space neither above or under it – and still were sidleing.
Sometimes I was so upset, I was rather checking out facebook instead of the advertisment sites, and oh god, it was worth it. Because that is how I found the Ghetto. And by ghetto, I don’t mean the ghettos with tents and fences, but on the contrary – in a facebook group I have found the block where mostly Europeans and Americans live. It turned out, not without a reason. I had some concerns about how the integration to the society will go then, the language practice, the other cultural stuff…then we stepped in…OMG SO MUCH SPACE. Nevermind, segregation it is. So we will sign the contract tomorrow, and then we can show you more pictures about it.

The very next day we celebrated this and the opportunity to be finally be able to leave our laptops with a daytrip to the PingXi Lantern Festival. The amount of tourists were horrible, so I got a bit frustrated, because we were travelling for 2.5 hours without any sitting place (and starving) to buy food that can be bought somewhere else without being pushed in front of the train. Still we were waiting for the twilight, and it was absolutely amazing! I definitely could understand the articles that adored the festival, because all the lanterns flying through the sky with wishes and hopes were something extraordinary. (Except the ones that caught on fire and fell to the ground….yeah…that’s sad.)
We also sent one up with our wishes (a 4-colored) – we were drawing on it, because who knows what languages the gods speak, so we had to make sure. You can see the meaning of the colors above, it is quite stressful to prioritise among them.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s